Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (13) Radnóti Miklós költészete (tanulmány)
Grendel Lajos a lehetséges kulturális hagyományok közül nem a judaizmust, hanem a magyar anyanyelv, a klasszikus ókor és a kereszténység örökségét választotta.”(27) Az viszont többé-kevésbé érthető, hogy Radnóti költészetét mindmáig 1946- os posztumusz kötete, a Tajtékos ég prizmáján keresztül találjuk egyedülállónak és klasszikusnak irodalmunkban. Kétségtelenül az ebben a kötetben és a Bori noteszban olvasható költeményei lírájának legmegrendítőbb darabjai. Itt találhatók Radnóti legismertebb és legnagyobb hatású versei. Erejük oly katartikus, hogy némiképp árnyékot vetnek a korábbi köteteire, holott az első három kivételével azok még a posztumusz kötet magaslatához mérve sem jelentéktelenek. Hang- és stíluspróbák. Radnóti Miklós első három kötete (Pogány köszöntő, 1930; Ujmódi pásztorok éneke, 1931; Lábadozó szél, 1933) feledhető teljesítmény, még annyira sem előlegezi meg a későbbi nagy költőt, mint József Attila és Szabó Lőrinc ifjúkori szárnypróbálgatásai. Ennek oka nem a tehetség hiánya, hanem a stílus, a versbeszéd másodlagossága, epigonizmusa, kiforratlansága, vagyis az eredetiség hiánya. Radnóti ezekben a korai versekben szemlátomást szerepeket keres, de a saját hangot keresve olyan költészeti divatok felé fordul, amelyek idegenek személyiségétől és alkatától. A stílus bizonytalanságai, kilengései, gyakori ficamai és megbicsaklásai voltaképpen a személyiség bizonytalanságának, képlé- kenységének, kiforratlanságának szimptómái. Szerepkeresései közben ezért merevedik pózokba, melyeket indokoltan kárhoztatott Babits Mihály is: „Ahol a virágok is szotyognak és rotyognak, ott nem csoda, ha a napfény »hasra fekszik utakon, és nagyokat mélázva vakarja farát«. Ebben a költészetben a Kraftausdruckok pótolják az erőt, a pongyolaság a spontánságot, paraszti születés a hivatottságot s a fenegyerekség a tehetséget” - írja a Lábadozó szélben olvasható Szél se fújja itt már c. versre utalva.<28) Radnóti Miklós népieskedése azonban kordivat is. Az ekkortájt, a harmincas évek elején népiesre hangszerelt verseiből éppen a legfontosabb hiányzik, a személyes élmény és érintettség fedezete, a népies versek mögül a népi hátország. A népies stílus mellett Radnóti az avantgárddal is próbálkozott, de ezekből a kísérletekből sem futotta többre néhány közepes vagy annál is gyengébb Kassák-utánérzésnél. Figyelemre méltó viszont, hogy már az első kötetében felbukkan a bukolikus költészet hagyománya, inkább véletlenül és ösztönösen, mintsem tudatosan. S költészetének motivikus alaprétegében jelen vannak az életrajzi vonatkozások mellett a bibliai-vallási utalások is. Jellemző a korra, hogy az egyik ilyen költeményéért vallásgyalázás címén beperelték. Huszonkét éves vagyok, így nézhetett ki ősszel Krisztus is ennyi idősen; még nem volt szakálla, szőke volt és lányok álmodtak vele éjjelenként! (Arckép)
