Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (Tőzsér Árpád és Gál Sándor költészete)
Csanda Gábor fölnyújtózkodsz egy égi sorba, kikattan halkan a földi retesz. S végül majd kikattan minden retesz, és addig börtönablak ad fényt. Most ez adatott feladatként: ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez. A vers a Finnegan halála kötetnyitó darabja, s a Leviticus-be\\ Glossza címűnek a későbbi, részleges átirata. Legszembetűnőbb szerkezeti sajátossága, hogy önmaga szövegéből építkezik, öt versszaka az előttük álló legelsőnek a sorait variálja: a második, harmadik, negyedik és ötödik versszak utolsó sora az első versszak sorait ismétli kisebb-nagyobb eltérésekkel, az utolsó, hatodik versszak pedig - szintén kisebb-nagyobb eltérésekkel - fordított sorrendben énekli vissza az első versszakot. A szöveg művészi jellege persze nem csak ebből a bravúros szerkezetből adódik; „szerepe” van benne a második személyhez (akár az olvasóhoz) szóló hangnak, valamint annak, ahogyan az élet általános érvényű törvényét - nyomatékosan az ötödik versszakban — a szöveg érvényességével köti egybe. GÁL SÁNDOR (1937) Gazdag munkásságában egyformán jelentős szerep jut prózának és lírának, szociográfiának és mesének, riportnak és közéleti publicisztikának. Legismertebb novellái és versei a szlovákiai magyarok sorsának és helyzetének irodalmi feldolgozását nyújtják, legtöbbször erkölcsi célzatú példabeszéd formájában. A hetvenes évek közepétől-végétől mindkét műnemben meghatározóvá és csaknem kizárólagossá válik nála a kiszolgáltatottság tematikája, s ezen belül is a közösségi identitás lazulásának következményei: az asszimiláció és a szétszóródás. Kisprózájában ezt főként olyan darabok képviselik, melyek a feltáró igényű publicisztika és a szociográfia eszköztárával közelítenek a témához: különösen a Kavics/tegyek (1979) című válogatásban először felbukkanó Családi krónika (1977), majd a Fekete ménes (1981) című novelláskötetből a Tábori lapok. Ezekkel mintegy hatástalanítja a Zalabai Zsigmond által ekkortájt megfogalmazott kritikát, mely szerint a szlovákiai magyar novellák a hetvenes években „nem szocializálódnak, nem töltődnek föl eléggé a nemzetiségi társadalom által meghatározott kérdésekkel és jelentéssel”, valamint hogy még az egyébként kisebbségiként gondolkodó prózaírók is „a nemzetiségi önismeret szempontjából közömbös kérdések novellisztikáját művelik” (Küzdelem a kisprózával, 1977). Gálnak egy későbbi retrospektív novellaválogatása (ítéletidő, 1990) a címében is kifejezetten a kisebbség tragikus élethelyzeteinek és történelmi mélypontjainak átfogó és sokrétű állapotjelentése kíván lenni. Ennek jellegzetes novellája az Isziná iduká (1988), mely a fe