Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Girolamo Angeriano: Erotopaegnion (vers)
Girolamo Angeriano Futva azért odaszólt mégis: „könyörülj! Az anyámnak véltelek én, hiszen oly szép vagy, akár az anyám!” XIV. Caeliáról Caelia állt, s Ámor is, s mindkettő szórta a szikrát: ez fáklyával igéz, ő a szemét veti rám. Elvesztem végleg, míg szólt piros ajka Ámornak csalfán: „Hadd járják át nyilaid szivedet, add nékem magadat!”. Szóltam: „Csak a lánynak adom, mert országod gyilkos nyíl hegye őrzi csupán! Hadd tegyen ő prédájává, díszítse az oltárt, s lábainál legyek én láncra kötözve a rab. Épp csak megremegő keblem kivetette szavam, s ő megkötözött, vígan vett föl igát a nyakam! Csalfa a külcsín, hisz jámbornak véltem a lánykát, s lám, szelidebb lény egy tigris a kölykeivel! XXIV. A kötet panaszáról Mért gyötör annyit a gyilkos Erynnis vad dühe folyvást? Nem szégyelled, hogy titkaim elfecseged? Lám, okosan vélik, hogy a költők ostoba lények. Erre tanú sorsom, s ostoba tetteid is. Irkálsz, s rendre törölsz. Kitörölsz, s írsz mást a helyébe, s persze, amit meghagysz, fűzfapoézis az is. Nem tudod azt se, mit is teszel, és elfolynak az évek, s állhatatosságnak semmijeiét sem adod. Oly jogos itt a panasz: késed döf, ránc s piszok önt el, tollad ezer sebet ejt, s kínjait én viselem. Semmi fogalmad sincs, mi az őrület, ám te imádod, hogyha a hergelt düh fejjel a falnak inai. Hogyha kinyomtatnak, csak az izgat, mint magyarázzam meg, ha egy elvetemült rossz soraimba merül. Ez nem az én vétkem: fennhangon rád kenem egyből, s rád zúdítom majd mind a fejedre a bűnt. Hármasuton kiabálom szét: „én tetszeni vágytam, s egy őrült szerető ömlenye lett a nevem!”
