Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Egy „ezeréves” újdonság (Mihályi Ödön Boltozatok a tavaszban című kötetéről
KÖNYVRŐL KÖNYVRE lőzöttségére: „De biztos: fájdalmak, elégedetlen napok eredménye vagyok, biztos, nem kívántak, nem vártak, véletlen és halvaszületett gyermek voltam, akit könyörületes orvosok kínoztak a világra...”. Bizonyára Freud hatására kutatja lelki fejlődésének okait elsősorban szexuális élményekben, „korán robbanó” szexualitásában. Hasonlóan nagy hatást gyakorol rá, amikor a magyar nyelvvel szembesül - a későbbi költő ötéves koráig szinte kizárólag „tótul” beszélt, csak amikor Kassára költöztek, kerül magyar környezetbe, s eleinte még „tótsága” is növeli a kitaszítottság-érzetét, mert új barátai kigúnyolják gyenge magyamyelv-tudása miatt illetve amikor tudomást szerez zsidó származásáról, ami szintén negatív mellékzöngékkel történik. Még irodalmi eszmélé- sének nulladik fejezetében is egy zsarnoki jelenség játszik közre, nem más, mint Rettenetes Iván cár neve, ami különféle vad képzeteket kelt a gyermek agyában, s ami szintén valami borús, félelemmel teli világlátás felé sodorja. A kötetet záró négy nagyszerű utószó korábbi Mihályi-verseskönyvekből összeválogatva tovább árnyalja a költőről alkotott képünket, az egykori barátok és pályatársak emlékeznek ezekben az írásokban Mihályira: Ignotus, Lesznai Anna, Márai Sándor, Déry Tibor, rámutatva nemcsak arra, milyen jelentős szerepre tarthatott (volna) igényt Mihályi Ödön a magyar irodalmon belül, hanem személyisége további jellegzetességeire is, Ignotus „finom intellektus”-át, „körülnéző megértésiét emeli ki, Lesznai Anna „gondolkodó, szenvedélyes, dolgos gazda”-ként jellemzi, egykori kassai iskolatársa, Márai elsősorban a forradalmárt tiszteli benne, akinek szerinte mindvégig megmaradt, Déry pedig kiábrándultságát kutatja, s felveti a lehetőségét, hogy a költő csalódott önmagában, s ezért üt meg ennyire panaszos hangot egyes verseiben. A négy utószóban amennyire a „vizsgált tárgy”, Mihályi és költészete, ugyanannyira érdekes szerzőik megközelítése, s a mód, ahogy saját magukban kutatják a pályatárs halálának hatását. Az utószóírók kiemelik Mihályi lírájának szubjektivitását, s mind kitérnek arra a valóságra, mely kétségkívül elválaszthatatlan a szerző verseitől. Lesznai Anna szerint Mihályi mondta ki „az eltűnő magyar kúriák utolsó szavát”, ez a megállapítás a- zonban nem elégséges ahhoz, hogy Mihályi költészetét egészében felmérjük, ironikus s közben feszültséggel teli sorai ugyanis sokkal általánosabban, s éppen ezért állandóan időszerűen szólnak az eltűnésről, elmúlásról, emlékeztetve némileg Kosztolányira és Pilinszkyre is, ám egy azokétól merőben különböző, a realizmus és az avantgárd határmezsgyéjén mozgó lírát művelve. Elsősorban pedig azok a Mihályi-versek érdemesek az újabb és újabb vizsgálatra, amelyek termékenyen ötvözik az urbanizálódás o- kozta szellemi kiüresedés problémakörét a „sáros” vidéki elzártságéval, s egy olyan nyelvvel kísérleteznek, amely hatékonyan közelíti meg a lét terheinek alárendelt ember állandó küzdelmét. (Madách-Posonium, Pozsony, 2004) Szalay Zoltán
