Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Pomogáts Béla: Cselényi László három nézetben (Bevezetés egy kismonográfiához)
Pomogáts Béla ben, számot vetett a huszadik században élő ember: a kisebbségben élő magyar és a történelmi válságok között tájékozódni kívánó közép-európai értelmiségi sorsával, törekvéseivel és lehetőségeivel is. Cselényi László nagy ívű avantgárd mítoszaiból és sző végvári ációs eposzaiból ugyanúgy megismerhető az emberi világ, a nemzeti, a kisebbségi és a közép-európai tapasztalat, akár egy hagyományosan realista nagyregényből, amely a valóságról teljes körű képet mutat. A MŰHELY MORÁLJA A személyes és a tárgyszerű (mondhatnám: irodalomtörténeti) megközelítések után, hadd érintsek egy harmadikat. Arra gondolok, amit éppen az imént is érintettem, tudniillik, hogy a költészetnek (az irodalomnak) van egy bizonyos „morális” dimenziója. Ez természetesen az alkotásban alakot öltő szabadság eszméjével és az alkotói személyiség hitelességével függ össze. Nem állítom azt, hogy mindez pusztán a magyar irodalom sajátossága, ámbár sok kiváló klasszikus és modern magyar írót idézhetnék (mondjuk, Kölcseytől Babitsig és Illyés Gyulától Nagy Lászlóig), akiknek az volt a szilárd meggyőződésük, hogy a magyar irodalomnak nem pusztán művészetnek, emellett nem is csak közösségi képviseletnek, hanem elsőrendűen morális intézménynek kell lennie. Ez az igény különben számtalanszor megfogalmazódott a nagy nyugati és keleti irodalmak: az angol, a német, a francia, az orosz és a kisebb közép-európai irodalmak: a lengyel, a cseh, a szlovák, a román (és így tovább) esetében is. A morális felelősségtudat és igényesség mindenesetre a magyar irodalom hagyományos követelménye, ez a követelmény is vezérli Cselényit maga választotta útján. A moralitás akkor igazán bátor és hiteles, ha minden külső körülménnyel, meg- szokottsággal, bátortalan szellemi reflexszel szemben érvényesül. Cselényi ilyen módon moralista: mindig következetesen, ez messzebbről olykor csökönyösségnek látszik, követi a maga választotta utat. Megvesztegethetetlen, befolyásolhatatlan, következésképp nemegyszer magányos (még ha vannak is körülötte barátok és rokon költői pályák: mindenekelőtt a magyarországi, az erdélyi és a nyugati magyar avantgárd költők között). Ilyen magányos alkotó volt, tulajdonképpen minden mozgalomszervező elszántsága ellenére a pozsonyi költő talán legnagyobb mestere és példakápe: Kassák Lajos is. Az alkotó magányossága általában nem terméketlen műhelyre vall, aki nem adja át magát az irodalmi élet mozgalmainak, küzdelmeinek és csetepatéinak, nem hajlandó képlékenyen elfogadni az irodalmi élet szokásait és szertartásait, és akár szemben a „fősoroddal” is a maga választotta utat követi, annak egyetlen gondja, szenvedélye és öröme a létrehozandó mű lesz. Számos példája van annak, hogy igazán újszerűt alkotni talán csak a magány termékeny csendjében és fegyelmében lehet. Esterházy Pétert szeretném idézni itt: olyan írót, aki maga sem kedveli a lázas irodalmi mozgalmakat és a mindenkori politikának kiszolgáltatott kulturális közéletet, azt a szervezkedési szenvedélyt, amely oly gyakori ma is a magyar írók között. Nos, Esterházy írja Cselényiről: „Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő. Nem személyes sorsában, azt nem ismerem, élhet akár, mint Marci Hevesen, de lapozgatva, mondjuk, összefoglaló művét, a Téridő-szonátát, vagy bármit a »folyam
