Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Fonod Zoltán a szerelmi tobzódásuk eseteit tárja elénk a főhős. A katonaságtól politikai okok miatt (passzivitás, anyja politikai megbízhatatlansága, vallásossága stb.) elbocsátották, előbb egy üzletben vállal munkát, majd Zsolnán egy élelmiszerraktár vezetője, később Jáchymovban folytatják az életüket, ahol egy német mérnök elcsábítja a feleségét. A megélt traumára utalnak azok a sorok, melyek a repülős gyanakvását igazolták. „A képzelgés igaz volt, igaz lett. (...) Éjszaka felszöktem a bányából, hazamentem, várni kellett Nellire. Letéptem róla a ruhát, és magamon kívül ütöttem, vertem mezítelenségét.” Akárcsak korábban Nelli apja tette, amikor megtudta, hogy lánya éjszakánként elszökött hazulról és a katonával pásztorórázott, most úgy ütötte/verte a pilóta is a feleségét, még a szóhasználatuk is hasonló volt a későbbi apósáéval. Nagy beleérzéssel, rendkívül árnyaltan, kiváló természetismerettel írja le Dobos a folyóparti éjszakai szökéseket. „A sóvárgó álmok legtetején Berei Erzsi arca parázslott”, azé a lányé, akinek sorsát, betegségét, majd halálát megpecsételte ez az „életforma”. „Negyvenhét októberében halottak napjára készült haza Erzsi... A magyar határőrök bekísérték. Vallatták, szidalmazták... Rácsukták az ajtót, az ablakon át megszökött, menekült. Cipő nélkül gázolt szántók és legelők jeges tócsáiban, rémület és félelem űzte. Magánkívül volt, mire hazatért. Meghűlt. Végzetes éjszaka volt ez, Erzsi betegségére nem akadt gyógyír.” Szokatlan módon a „szökevények” között, csempészek környezetében találkozunk Szofer Lébi rabbival is. „...úgy került hozzánk, mint az árnyék. A víz túlsó partján ült, fáradtan, csónakra várva, belenyugodva abba, hogy hosszú utat kell megtennie, míg az ígéret földjére ér.” „Zsidók várakoztak a túlsó parton: kettesével és olykor csoportosan is”, hogy Magyarországról áthozzák őket. „Még hajnalban tovább mentek a városba, igazolványt kaptak, amivel Prágába utazhattak.” Félelmetes Szofer Lébi imája meg az írói kommentár: „Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát.” Viszonylag nagy teret szentel az író a csempészésnek, a szeszfőzésnek, mely a háborút követő években a határ menti falvakban megszokott művelet volt. Társadalmi jelenségként, a kiszolgáltatottság példázatainak érezzük azokat az eseteket, melyeket nagy beleérzéssel és hatásos kömyezetrajzzal idéz meg számunkra a regény. A veszélyt is jelezve, hisz a foglalkozás „ártalmaként” halt meg Tömöri, „a világ legszegényebb embere,” és Fodor Andris is, aki „útkaparó volt, a lapátot is kivették a kezéből, út sem maradt számára, aminek seperhette volna a porát...” Egy „bevetés” során mindketten a folyóba estek, s ott maradtak. „Lehet-e élni mások sorsát? Lehet-e élni mások szerelmét?”- teszi fel a kérdést regénye végén az író. Válasza egyértelmü:„Az élőket, a reménykedőket nem szabad elengedni magunk közül.” És mivel „a repülős képtelen volt elmondani a csalódás napjait”, végső összeomlásának történetét az utolsó fejezetben (IX.) az író vállalja magára. Arra a kérdésre, miért kísérelt meg annak idején öngyilkosságot, a pilóta már korábban válaszolt. Elbocsátották a hadseregből, s csak a véletlenen múlott, hogy az öngyilkossági szándék nem sikerült, mert a lövedék célt tévesztett. A miértre az őszinte válasz ennyi volt: „Az ember nem akar elpusztulni, vannak nehéz pillanatok, de az é- let mindennél drágább.” Csanda Sándor kritikájában elismeréssel szólt arról, hogy „Dobos sikeresen alkalmazza a modem széppróza számos új módszerét”, bírálja azonban „a pilóta és az író eggyé olvadását”, s azt is, hogy „az író a 294. lapon a pilóta hűtlen
