Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Fonod Zoltán bűnhődést takaró tévedések és tévesztések szomorú hínárjából keresi a kivezető utat. Ady szavaival élve »a nagy posványon« túli utat keresi, hogy az élet ne legyen »fölfalt életek soka«.5 A jövőféltés meg az emlékezés igénye sarkallja a regény főhősét, hogy felfedje a múltat. Mert „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják; pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben.” A kijátszottság és kijátszás végzete ellen hadakozik, hogy ne kelljen soha többé szolgálni elembertelenedett célokat. Ahogy az Ács Kálmánok, a Bagai Gyulák - a modern mesebeli Jánosok - sorsa elvonul előttünk, megfogalmazódik a figyelmeztetés is: „...vannak gyűrődések az életben, amiket takarni éppen lehet, de eltüntetni nem.” A széptevés és a felejtés ellen tiltakozva fogalmazza meg élete „sarkigazságát”: „...Úgy szép az ember, ha szégyenkezni is tud, arcpirulással teljes az emberi ábrázat.” Mert Ács Kálmán, a regény hőse, pirul és szégyenkezik a múltjáért. Gyerekkori barátjával, Györke Antival találkozik éppen, s a találkozás során döbben rá arra, ők ketten, a két egyforma indíttatású élet mennyire más irányba indultak. Györke Anti, az egykori „Nyilas Misi” pálfordulása, fontoskodó funkcionárius viselkedése undorítja őt, s megdöbbenti a felismerés, hogy egykori cimborája ravasz, számító, kiszámíthatatlan lett. A változásokkal, a változó élet gondjaival birkózó ember révedezésébe megrázó hírrel robban bele a motoros ember szava: „Azonnal menjen. A fia kezében felrobbant a gránát....” Azt se tudta, három fia közül melyiket érte a szerencsétlenség. Egyszeriben úgy érezte: rászakadt a világ. „...Tizenhat éve, hogy véget ért a háború, azt hittem, emlékezni se kell rá többet... Nem lehet elfelejteni, a háborút nem lehet elfelejteni... A pusztítás emléke olyan, mint egy gonoszárnyék, kíséri az embert.” Innen indul az emlékezés. Ács Kálmán a Tisza-part legszebb almáskertje szomszédságában álló vén nyárfa alá menekül, hogy megidézze életét. Emlékezetében sorra megelevenednek a múlt terhes napjai. Terhes a felismerés, hogy a tábori lelkész prédikációjában szereplő „isten báránykáiból” csordát csinált a háború. Katonaként végiggyalogolta fél Oroszországot, majd a Kárpátok alól hazaszökött, és hogy életét megmentse, bunkerba rejtőzve várta a front átvonulását. S amikor úgy érezte, számára a háború már véget ért, újabb csalódás éri, rászakad élete újabb kálváriája. Az ügyeskedők, a helyezke- dők feljelentik, befeketítik őt, a napfényre vágyó kisembert, s a volt katonaszökevényt a hadifoglyok sorsára kárhoztatják, akiből később - életét mentve - végül ismét szökevény lett. Az élet kényszeríti őt arra, hogy megtegye a lehetetlennek tűnő hosszú utat. Ez a regény fő mondanivalója egy olyan korban, amikor nemcsak a háború emléke volt félelmetes és döbbenetes, hanem a mindennapok valóságát is a félelem cifrázta. Érdekes, helyenként bonyolult az a technika, melyet asszociációs megoldásaival választ az író. Nem az „önvédelmi-közírói” (Koncsol kifejezése) indíttatásokra gondolok, hanem képei összetettségére, az új élet indulásátjelző gondolatokra, melyekbe egyebek mellett belefértek a „szemináriumféle előadások”, a szövetkezetek vagy a nagybani gazdálkodás gondjai, meg a zöld szalag hímzése negyvenegyben, az elmaradt érettségivel. Skiccszerű, jelzésszerű események sorjáznak, melyekkel az író jelezni kívánja: messziről, messzebbről indul az emlékezés. „Az író érdeme - írtam a kötetről megjelenésekor -, hogy mondanivalóját élményszerűen, mindvégig érdekesen, fegyelmezetten
