Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)
Esték és hajnalok ről. A vakítóan fehér hósíkok napsugarakban felbontott arany-redőzetei mentén, amelyek felett ólomnehéznek tűnő méltósággal és méltóságban - vitorláztak a varjak meg a csókák hadai. Szellemseregek. Mátyás urunk égre szállt egykori vitézei suhogtak elő az égalj messzeségéből, akárcsak estidőben Szabó szüle szavai, amikor felvette a mese láthatatlan fonalát, s gombolyította-terelte a végtelen tér ormain és lejtőin át a legyőzhetetlen igazság birodalmának irányába. S amíg ebben a kettős állapotban hol a végtelen csend, hol a mesék igazságtevő birodalmában kalandozott a képzelet, az éhes varjak és csókák a felállított csapdákon lévő csalétkek fölött keringtek kételkedve és bizalmatlankodva. Aztán végül akadt egy-két bátrabb közöttük- vagy nagyon éhes -, amelyik lehuppanva a hóra óvatos szemlét tartott. Nyilván tetszett neki a hóból kikandikáló-kisárgálló kukoricacsővég, s az is bizonyos volt, hogy riasztotta a csapda körül letaposott hó látványa. De nagy úr az éhség! A kíváncsiság pedig feloldja a kétkedést, az óvatosságot, és egyszer csak villámgyors vágással a varjú odacsap csőrével a kukoricacsalétekhez, s a csapás erejétől kioldódó pecek betetőzi igyekezetünket. A vascsapda két összecsapódó szárnya eltörte a varjú nyakát. A törött nyakú madár egy ideig még csapdosott szárnyaival, felverve a porhó kristályait, aztán csend lett, mintha mi sem történt volna. De az a pillanat mozdulatlanná dermedt, képpé, itt áll ma is előttem - bennem! s egy árnyalatnyit sem halványodott. Fekete-fehér grafikává lényegült át, mondhatnám, a tragédia szinonimájává, de úgy, hogy ez az egész mégse tragédia. Hogyan is lehetne az, amikor ez már v a d á s z a t volt?! Igazi vadászat, s a zsákmányolás izgalmát és örömét adta. Azon túl pedig - másnap - a jóízű varjúlevesét. Mert a varjú ehető, ha fiatal, húsa vetekszik a galambéval... Azon felül pedig: szabad préda volt. Nem úgy, mint a fogoly, a fácán vagy a nyúl, bár azokat sem vigyázták különösebben, csak hát az utóbbiak a vadászat szempontjából nemesebbek voltak. Már ha nemesnek mondható az, amiből ezernyi akad, ami hétköznapi is, meg közönséges is. Az estéli verebészések után a csapdával való varjúzás a vadászat izgalma mellett, vagy azzal párhuzamosan új minőséget jelentett, s főleg azt, hogy ide nem kellett csapat. Szinte már ketten is sokan voltunk hozzá. Mert a kitartó türelem mellett, vagy azzal párhuzamosan az önálló döntések felelősségét és mindenkori vállalását is megkövetelte az embertől. Persze úgy, hogy - akkor - ennek súlyát egyáltalán nem éreztem. Még később sem, amikor már mindezt apám nélkül, egyedül űztem, mert - a háború javában állt és dúlt már neki Verecke felé irányították a századát, visszafoglalandó az óhazát, és megvédeni a Kárpátokon innenit. (Mint tapasztalhatjuk, küzdelmük és áldozatvállalásuk hiábavaló volt.) Ám e nagy küzdelmek éveiben - aminek lényegét öt-hat évesen nem is értettem, sőt: nem is érdekelt különösebben - elnyertem a magány és a szabadság kettős sugárzásának semmivel össze nem hasonlítható szépségeit. Ekkor kezdett kitágulni és kitárulni előttem az a tér s az a táj, amely változásaiban is változatlanul áll az időben és bennem. A délre, Dunára néző homokos lankák az akácerdőkkel, a dűlőutak, a füzes érhátak... Ismerni ezt a titokzatos mindenséget! Tudni, hol költ a vadkacsapár, merre fészkel a fogoly, fácán, melyek a biztos nyúlcsapások - a huroklerakás miatt -, s hogy hol a lakott üreginyúl-kotorékok... Látni, kézbe venni, megtapogatni, birtokba venni ezt az egészet, hogy megma
