Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - Csordás János: Akinek majdnem sikerült (novella)
Csordás János székről, némely sportolóról és egy-két kétes hírű egyénről, akik kapcsolataik révén kihasználták a kínálkozó lehetőséget... A szódban, ahogy ezt a rendszert sokan nevezték, M. sohasem éhezett, soha! Naponta háromszor étkezett, ebédre meleg ételt evett. Ha kedve szottyant sajtot enni, megvette. A márványsajt, amelyet imádott, ma egy vagyonba kerül! A paradicsomról, a zöldpaprikáról és a gyümölcsről lemondott, arra már nem futotta a kevéske pénzéből. Valaki nemrégiben azt mondta, megszűnt a társadalom, kettészakadt, darabjaira hullott; egyének, családok és csoportok léteznek, az ő érdekeik érvényesülnek mindenütt; a társadalom mint olyan, merő nosztalgia. A politika pedig a legkifizetődőbb vállalkozási forma a nagybani rablás után. M. semmibe vette a mostani politikusokat. Azt tudta róluk, hogy egy-egy a- dott helyzetben mindig másként beszélnek, igazodnak a körülményekhez. Persze közöttük is akadnak kivételes egyéniségek és link alakok szép számmal. A régiek se voltak különbek, de legalább mindig ugyanazt hangoztatták, noha néha jó nagyokat hazudtak. A maiakon viszont az ember nem igazodik ki, néha, amikor igazat mondanak, úgy tűnik, mintha hazudnának, s amikor kendőzik a valóságot, igazságnak állítják be a hazugságokat is. S egy idő elteltével már nem lehet a szavuknak hinni, ha egyszer hazugságon kapták valamelyiküket. Az utcán összetalálkozott T.-vel, az egykori munkahelyi párttitkárral, így a délutánt a Hét Törpe elnevezésű csapszékben töltötte el, ahol T. rendületlenül fizette neki az italokat. Rumot ittak sörrel, s visszasírták azokat a régi szép időket, amikor húsz koronáért megebédelhetett az ember. Két óra leforgása alatt néhányszor elénekelték a „Te benned bíztunk eleitől fogva” kezdetű zsoltárt, s mivel M.-nek ü- res volt a gyomra, hamarosan berúgott. Nehezen sikerült hazakecmeregni, többször megcsúszott a havon, nekiment a lámpaoszlopnak, egy kóbor kutya pedig megtépte a nadrágját. A konyhában aludt el úgy, ahogy beesett az ajtón. Reggel nem emlékezett semmire, csak a feje zúgott irdatlanul. A hideg víz térítette magához, prüszkölt és fújtatott, akár egy kimerült igásló. A hivatalba valamivel később ment be, mint az előző napokon, sokáig tartott, amíg megborotválkozott. Meglepetésére a lócán már hárman ültek, mindany- nyian merőn nézték a falat. M. biccentett feléjük, s letelepedett a lóca szélén levő tenyérnyi helyre. Tizenegy óra tájt a többiek otthagyták a hivatalt, csupán melegedni tértek be, egyéb dolguk nem akadt. M. magára maradt azzal a jellegzetes büdösséggel, amelyet a hajléktalanok árasztanak magukból és a ruházatukból. Néha elbóbiskolt, a feje meg-megbicsak- lott, de szerencséjére nem esett le a lócáról. Álmában aktákat pecsételő, szorgoskodó kishivatalnokként okmánybélyegekről nyalta le a ragasztót, hogy munka közben enyhítse az éhségét... Ajtócsapódásra ébredt. Dél volt, a hivatalnokok ebédre mentek. Átnéztek felette, csavargónak hitték. M. nyelt egy nagyot, majd nehézkesen felállt, s üres te
