Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fried István: Caliban, a polgári író
Caliban, a polgári író Márai viszont az 1920-as évek közepétől egyre szorosabb kapcsolatba került Szabó Lőrinccel, és erre a Pandora című folyóiratot illető levelezés is bizonyíték. Ezt nem felejtve is elvethető az - ismétlem - téves feltételezés, és nem csupán amiatt, hogy Márai álneve nem követi Szabó Lőrincnek a magyar kiejtést jelző helyesírását, hanem inkább azért, mert Márai igen alapos Shakespeare-ismeretekkel rendelkezett, az 1930-as esztendőktől kezdve különféle műfajokban publikált Shakespeare- ről6. Egyébként is Szabó Lőrinc verseskötetét és Márai idevonatkoztatható újságcikkeit majdnem másfél évtized választja el egymástól. A leginkább perdöntő érv- s itt részint Márai Shakespeare-értelmezése, részint rejtőzésre ítélt antropológiai szemlélete játszik szerepet hogy írónk különféle alkalmakkor, szépirodalmi formában megidézi Calibant, közvetve vagy közvetlenül egy megszólalási mód reprezentánsaként emlékezik meg róla, és ezen keresztül a calibani beszéd „változa- tai”-ról töprengtet el. Az nyilván problematikus, mennyire olvasható egymásra az álnévválasztás és a szépirodalmi színre hozás, mennyiben tekinthető akár az önmegértésre felszólító gesztusnak az álnév megválasztása. Előbb Shakespeare című lírai karcolatéból7 idézek: „Alkotóereje utolsó dühével, mikor már mindent tudott az emberekről, vérben forgó szemekkel végül is Calibant alkotta meg. S Caliban hörgi - mintha Shakespeare búcsúzna e szavakkal emberektől, Istentől, a világtól: »Megtanítottál beszélni, s minden hasznom annyi, hogy tudok átkozódni.«” Kézenfekvő volna a következő lépésben idézni a Hattyúdal című novellát (első megjelenése 1938, Márai beválogatta Mágia című elbeszéléskötetébe)8; de nem kitérőképpen, hanem a Shakespeare-re vonatkoztatott Caliban más irányból érkező leírhatóságára idézem az Eg és földből az Egy halotthoz című kisprózát9 (az értelmezés kedvéért annyit jegyezve meg, hogy hőse Tihanyi Lajos, a festő, 1885— 1938): „Életed alkonyán már négy nyelven voltál siketnéma. Valamilyen állati beszéddel mondtad el az emberit, nyögve, hörögve. Mintha viaskodnál beszéd közben az irtózatossal. Caliban voltál.” A kifelé beszélő, extrovertált „Shakespeare”-rel szemben az emberit megfogalmazni akaró, de már kimondani képtelen személyiség elmozdul a Shakespeare- figurától, s az írás művészsorssá transzponálja a szenvedés értelmes beszéddé válni nem tudó kifejeződését. A tagolatlan, az „állati” azonban az „emberit” szolgálja, nem tudja elfeledni, megsemmisíteni az előbbi az utóbbit. A külsőleges és a belső indíttatás között támadt a feszültség. Még egy mozzanatra hivatkozom. A Shakespeare az angol drámaíró „alkotóerejé”-nek „utolsó dühé”-ből eredezteti a calibani megszólalást, amely a beszédből fordul át az átokba. Az Egy halotthoz nem kevésbé végső erőfeszítést jelenít meg, csakhogy éppen az ellenkező erejű „mozgás” megy végbe, az átok mintha visszavonódna, az emberire törekvés hatja át a művész életének alkonyát. Calibannak (tehát) nemcsak egyetlen „hangja” van, illetőleg az egyetlennek
