Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fried István: Caliban, a polgári író
FRIED ISTVÁN Caliban, a polgári író A tagadás dögletes árnyakkal zsúfolt Gödréből lassan szállt fel ez a lélek A Vihar kegyelmi szférájáig.1 Márai Sándor: A borúlátó Pseudonym (görögül pseudos hazugság, onoma név): az írásművek, állítja a Kleines literarisches Lexikon első kötete (Francke, Bem és München, 1961.); a Gero von Wilpert összeállította Sachwörterbuch dér Literatur szerint (ugyancsak a görög szóösszetételt értelmezve, annyi különbséggel, hogy a pseudos jelentéséül a hamist, az ált adva meg) a szerző, maga választotta hamis, kitalált vagy megváltoztatott nevéről szól, illetőleg fedőnévről. (Kröner, Stuttgart 1969.)2 Az álnév választásának okául aztán többféle lehetőségről számolnak be, ezúttal csak annyit jegyzek ide a lexikonokból, hogy az ókortól a reneszánszon át napjainkig elhúzódó jelenséget regisztrálhatunk, különös esettanulmányokról lehet beszámolni, írónők férfinéven publikálnak, írók meg női álnevet választanak e- gyik-másik munkájukhoz; s történik mindez az irodalmi mechanizmus megzavarása nélkül, az esetek túlnyomó többségében az esetleges külső(leges) okok mellett az írói önértelmezés, az önprezentálás stratégiai megfontolásai szem előtt tartásával. Mindkét lexikoncikk, de az idevonatkoztatható többi is, tudatos szerzői gesztusként értelmezi az álnévválasztást, a név „csere” mindenképpen kihívja a befogadók érdeklődését. A választott nevek esetleges szokatlansága lehet az önkanonizálás része (persze kiadói-üzleti fogás is), de lehet egy rejtve maradt lehetőség kibontására irányuló szándék. Az a babitsi mondás3, miszerint minden íróban valójában több író lakozik vagy búvik meg, s nemegyszer ezek közül az egyik, az egyetlen megjelenése a tudattalanba száműzheti az artikulálódáshoz nem jutható többi írót, mindenképpen meggondolandó. Miképpen az is, hogy az álnév egyként lehet azonosulás, az elhárítás, elrejtőzés és feltárulás, s miként a kimondhatóság próbája is. Márai Sándor esetében az álnévválasztás4 többféle okát jelölhetjük meg, ugyanakkor maguk az álnevek nem annyira élethelyzeteket, inkább irodalmi önmeghatározásokat, a látható szerzői én alternatíváját, az irodalmi érdeklődés mikéntjével dokumentálható kapcsolódásokat regisztrálhatnak, és a kapcsolódások részint a világirodalom paradigmatikus személyiségeihez kapcsolják az 1930-as esztendők újságíróját és a száműzetésbe kényszerült írót, aki rádiós leveleiben tízen „haza”, részint olyan archetípusok előtérbe állítása jellemzi a szerzői stratégiát, amely a megszólalásnak egy formálódó vagy hallgatásra ítélt változatát jeleníti meg. Nem az „irodalmi író” alakja rajzolódik ki Márai álnévválasztásaiban, hanem az archetípusok szembesítésének értelmezőjévé, aki legalább három tényezőt von be az álnévválasztásának megokolhatóságába: először az archetípus szövegkörnye
