Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - TALLÓZÓ - Perem és centrum (Kőrössi P. József beszélgetése Tőzsér Árpáddal)
TALLÓZÓ bán volna. Ami nem biztos, hogy minden esetben szerencsés dolog. Igen, az irodalom nyelvfuggő, az irodalmi mű mindig a nyelv immanenciáiból építkezik, s ennyiben mindegy, hogy Kolozsváron vagy Pozsonyban írják-e, de ezt nem kellene összetéveszteni az egyetlen irodalmi iskola, azaz valamiféle kánon egyeduralmával. S van más vonatkozása is a kérdéskörnek: azt hiszem, ide kell kapcsolni a perem és centrum kérdését is. K: Van az irodalomnak pereme és centruma? T: Az irodalom peremét és centrumát nehéz meghatározni, mert esetenként a „perem” is lehet centrum, s a „centrum” is süllyedhet a perem szerepébe. Az Új Symposion fénykorában például egy ideig Újvidék volt a magyar irodalom centruma és Pest volt a „perem”. Én tehát inkább a nyelvterület vonatkozásában beszélek peremről és centrumról. Tény, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakjai általában a nyelvterület pereméről jöttek. Kezdjük nálunk, a Felvidéken: Balassi Bálint, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Kassák Lajos, Márai Sándor. És menjünk körbe: Erdély: Arany János, Ady Endre. Délvidék: Kosztolányi, Csáth Géza - hogy valóban csak a legnagyobbakat említsem. K: Ma is így van ez? Vagy mondjuk az elmúlt ötven évben is így volt? T: Az elmúlt fél század még túl képlékeny, arról nem mernék nyilatkozni, de azt látom, hogy ez a centrum-perem viszony valamiképpen a szellemi nyitottsággal, a befogadókészséggel kapcsolatos. Úgy tűnik, a nyelvterület belseje nem annyira befogadó, mint a perem. A perem felé haladva az irodalmon túli elkötelezettségek egyre lazulnak, úgyhogy a nyitottság... Hát ezt is messzebbről kell kezdenem. Ernest Renan, a 19. századi francia filozófus tartotta magáról, hogy ő tulajdonképpen „dilettáns”. A szó eredeti értelmében: az olasz dilettare ugyanis, amint tudjuk, annyit jelent, mint gyönyörködni. Tehát ő olyan világban-gyönyörködő ember, mondta, aki igyekszik mindent megérteni, de csak e megértés révén vesz részt a természet végtelenül gazdag termékenységében. A perem sajátja szintén a nyitottság, a megértés, a gyönyörködés. És nem az elkötelezettség. Azt hiszem, hogy a perem alkotói ilyen értelemben szinte mindig „dilettánsok”. (Sajnos, sokszor más értelemben is, de ezt most hagyjuk.) Ismételjük el: nyitottság, megértés, gyönyörködés. Elkötelezettség nélkül. Az elkötelezettség lehúz, megköt, bizonyos értelemben bezár, s ezt a bezártságot a nyelvterületnek, az etnikumnak a közepén gyakrabban látom, mint a peremen. Hívják azt bár népiségnek, urbánusságnak, realizmusnak vagy posztmodernnek, MSZP-nek vagy Fidesznek - mindegy. Az író feladata pedig nem ez, az író feladata: a megértés és a dilettare révén részt venni a természet végtelen termékenységében. S ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy hihetnénk. Ma is nagyon kevés olyan alkotó van a magyar irodalomban, akik ebből a megértésből és gyönyörködésből, s nem az ilyen vagy olyan elkötelezettségekből csinálnak irodalmat. S azt hiszem, ilyen megértő „dilettáns” néhány mai „perem-írónk”, mondjuk az erdélyi Kovács András Ferenc vagy a délvidéki-palicsi Tolnai Ottó. - S ilyennek szeretném tudni (kitalálni?) magamat én is. (A Könyvjelző 2007. 4. számában Szemben a társadalmi elkötelezettséggel címmel jelent meg.)
