Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - TALLÓZÓ - Perem és centrum (Kőrössi P. József beszélgetése Tőzsér Árpáddal)
TALLÓZÓ külön iskolát jelent. Az erdélyi magyar irodalomnak régebben volt ilyen külön léte, a szlovákiai magyar irodalomnak soha. A szlovákiai magyar irodalomban a „szlovákiai- ság” mindig is belterjességet, „kicsi, de mienk” normát jelentett. Akkor alakult ki s addig tartott, míg a határok légmentesen le voltak zárva. A szlovákiai magyar írók így rá voltak kényszerülve a belterjességre, a saját irodalmi normák kialakítására, a szükségből erény kovácsolására. Egyetlen példa arra, hogy az ún. szlovákiai magyar irodalom menynyire zárt volt, amíg volt. Weöres Sándor A hallgatás tornya és Tűzkút című versesköteteit mi annak idején, az ötvenes és a hatvanas években Párizson keresztül kaptuk meg. Cselényi László többször is járt Párizsban... K: ... a műhelyeseknél, gondolom... T: ...persze, a hatvanas évek második felében többször is vendégeskedett a párizsi Magyar Műhelyben, és ő hozta hozzánk a friss könyveket, a kísérletező szellemet. Sokszor olyasmit is, amit egyszerűbb és természetesebb lett volna Pesten beszereznünk. De akkor Pozsony és Pest között a közvetlen kapcsolat elképzelhetetlen volt. Na már most a kérdés az, hogy ma, mikor ez a két város szinte csak karnyújtásnyira van egymáshoz, köztük a határ csak jelképes, s most én itt ülök az Alexandra Könyvesház panoráma termében, s pesti közönség előtt beszélek az irodalom dolgairól, van-e még értelme szlovákiai magyar irodalomról beszélni? Igen, továbbra is mondjuk, hogy szlovákiai magyar irodalom, meg hogy erdélyi irodalom, de elfelejtjük hozzátenni, hogy ilyenkor már csak a szlovákiai és az erdélyi magyar irodalmi intézményrendszerre és a körülöttük alakuló irodalmi körökre gondolunk, de nem gondolunk sajátos irodalmi képződményekre. K: Megkülönböztetted a szlovákiai magyar irodalmat meg az erdélyi magyar irodalmat. Miért? Az „ erdélyi ” nem belterjesei, nem provinciálisát jelentett/jelent? T: Az erdélyi magyar irodalom századokon keresztül nemcsak, mint kifejezés, hanem mint irodalmi képződmény is létezett. A magyar történelmi regény Bethlen Miklós Emlékirataival kezdődik, és folytatódik, mondjuk, a megint csak erdélyi Jósikával vagy Kemény Zsigmonddal és a ma élő marosvásárhelyi Láng Zsolt fiktív történelmi regényeiig húzódik. Az erdélyi magyar irodalom számomra a történelmi regény iskoláját jelenti. Nem pusztán helyi irodalmi intézményrendszert, hanem sajátos irodalmi minőséget. Ilyen sajátos irodalmi minőségnek tartom Tamási Áron tündérkedését és Nyírő József ruralizmusát is, sőt akár még Szilágyi István „történelmi egzisztencializmusát” is rá tudnám kapcsolni ezekre az eleven erdélyi hagyományokra, de például Kovács András Ferencet ilyen értelemben már semmiképpen sem tudnám erdélyi írónak mondani. Nos, ilyen sajátos irodalmi minőségeket, iskolákat a szlovákiai magyar irodalom történetéből nem tudunk kimutatni. Bár, akárcsak Jugoszláviában, nálunk is voltak kísérletek, amelyek a szlovákiai magyar irodalom létét a Halotti beszédig vissza akarták vezetni (ennek a becses nyelvi és irodalmi opusunknak a története köztudottan az egykori Felvidékhez, a mai Szlovákia területéhez, Rimajánosihoz, Deákihoz és Pozsonyhoz kötődik). A néhai Csanda Sándor szerint például Szenei Molnár Albert és Mikszáth Kálmán éppen úgy a „szlovákiai magyar irodalom” része volt, mint... Fábry Zoltán. Az utóbbi időben mintha az erdélyi irodalmi minőségek, az irodalmi erdélyiség is felbomló
