Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - BARANGOLÁS A MÚLTBAN - G. Kovács Gyula: A kereszt árnyékában (regényrészlet)
A kereszt árnyékában a városháza termein, meglóbálva a vastag drapériát. A város dolgaival ez idő tájt alig törődött. Gyakran napokig nem mutatkozott, ételt alig vett magához. Ilyenkor az őrszem csendesen bóbiskolt az ajtó előtt, a katonák tétlenül ődöngtek az udvaron, csak a galambok repdestek vígan, eledelt csipkedve a leszórt kövezeten. Hosszú éjjeleken kiült a szakállszárítóra, s ott a csillagos ég alatt kereste elveszett életét. Szeme réveteg tekintettel meredt Gömör városa felé, hol Perényi Miklós osztogatja kegyeit. Az alispán, aki ő is lehetett volna. Ilyenkor még éjfél után is lóra kapott, s kilovagolt Simonhoz, a vén uzsoráshoz, ki busás kamat fejében inni adott neki. Lelkében összefolyt az éjjel a nappallal, családjával alig érintkezett. Felesége ágyasházában hónapok óta nem volt, ha étkezéskor néha találkoztak is, igyekezett kikerülni az asszony tekintetét. Mintha félne valamitől, mintha érezné, hogy leolvassa róla élete eljövendő ítéletét, s talán számon kéri saját elhibázott sorsát is. Ha egyáltalán megszólalt, színtelenül, tompán, akadozva beszélt, mintha keresné a szavakat. Arca meg-meg rándult beszéd közben, hol a düh kitörését, hol a megtört belenyugvást tükrözve. A megye elöljárói természetesen tudták, hogy mi megy végbe a lelkében, de nemigen törődtek vele. Ha neve néha mégis szóba került, csak elnézően mosolyogtak rajta. Biztosan belehabarodott a döntésbe, mondogatták. De majd kiheveri, erős, nyakas ember, nem hal bele. Eddig is beérhette volna sorsa alakulásával, hisz városkapitány lett, pedig nemeslevelét sem tudja felmutatni. Ki lett emelve a semmiből, saját maga ura lett, mégsem elég. Ha beérte volna ennyivel, ma nem kéne sötét óráiban az elmúlás keserű könnyeit nyelnie. Tegyen penitenciát, könnyítsen lelkén, s talán akkor megnyugszik háborgó lelke. Pedig hát tudhatná, a fák nem nőnek az égig. Majd egy év telt el, míg visszanyerte erejét. Lassan tért vissza az életbe, tapogatózva, mint a macska, ki mindenkitől fél, ki mindenkiben az ellenséget gyanítja. Sötét hajában ezüstösen csillogtak a megviselés hajszálai, szeméből eltűnt az a szenvedélyes lobogás, mely a legnagyobb tettrekészségek idején mindig erényévé vált, s helyébe az ó- vatos, minden tettét előre megfontolt, ravasz és kegyetlen szempár került. Óvatosan került ismét a közszolgálat sodrásába, figyelte a fejleményeket, az embereket, hogy mi történt az egy év alatt, mi változott a választások óta, ki maradt és ki ment tisztségéből... Mikor már alkalmasnak érezte magát, ismét munkához látott. Ismét szolgálta elöljáróit, feletteseit, de most még keményebben, még szigorúbban s könyörtelenebbül. Ekkor kapta a „kegyetlen“ nevet. így kezdték nevezni a környéken. A gyerekeket ezzel a névvel riogatták az asszonyok, a vén emberek róla kezdtek mesélni rothadt kuckóik legsötétebb rejtekén... De már nem tudta bosszúját kitombolni. Egy végzetes félrelépés a Kónyárt meredek szikláján lezárta e kínos élet utolsó fejezetét is... Sebestyén alig ismerte az apját. Pár halvány mozzanat gyermekkori emlékeiből, a- mikor a kisfiút felemelte lova nyergébe, amint a vágtató ló hátán reszketve borul apja mellére. Apró gyermekemlékek a múlt homályából. Talán nem is emlék, csak egy vízió, mely hatvan esztendő alatt alakult ki benne csendes perceiben, múltjára borulva, keresve a gyökereket, s egyúttal igyekezvén megszépíteni apja csúf emlékét, melyről annyi rosz- szat hallott élete folyamán. Ahogy Sebestyén gondolataiba merülve lépdel a templom felé, érzi, lassan elhagyja ereje. Megáll, megtörli homlokát. A templomtorony kupolája összeolvad fáradt szemei
