Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - BARANGOLÁS A MÚLTBAN - G. Kovács Gyula: A kereszt árnyékában (regényrészlet)
G. Kovács Gyula szószékről dörgi mindennapi kérését, hanem egy emberre, aki jó szóval igyekszik vezetni őket gyötrelmes útjaikon, mint valamikor Mózes tette Izrael népével Egyiptom földjén. Ez a felismerés lett a választóvonal az életében. Amint ezt felismerte, lehullt a lelki béklyó, mely idáig megkötözve tartott rabságban nyelvet s szívet egyaránt, hogy majd lassú érleléssel, mint gyümölcs a fán, hozza meg termését. A lélek ekkor szabadult ki mély börtönéből. Ekkor lett szabad test és lélek, ekkor tudta elmondani, „megérkeztem”, ekkor érezte, hogy idehaza van, sajátjai körében. Ez az a hely, ahová az isteni gondviselés küldte, ahol neki helyt kell állnia. Ide küldte a teremtő, hogy miként Ábrahámot Mórija földjén saját gyermeke által tegye próbatételre, addig ő itt a Rima völgyében bizonyítsa be hitét az Istenben. Apja pelsőci városkapitány volt, híres vitéznek ismerték. Bátor tetteiről legendák keringtek. Saját kezével fojtotta meg a medvét a Nagyhegyen, s csak azt a farkasbőr ka- c agányt hordta, melynek gazdáját ő ejtette el Sólyomkőnél. Valójában kemény, nyers ember volt, ízig-vérig katona. A környéken bárhol történtek villongások, vagy ütötte fel fejét összeesküvés, esetleg martalócok hada járta be a vidéket, az elöljárók mindig őt küldték rendet csinálni. Parancsaikat mindig maradéktalanul végrehajtotta. Nem volt sarc vagy büntetés, amit be ne hajtott volna. Ha kellett, lelkifurdalás nélkül vitte el bármely viskóból az utolsó széket vagy ruhát. Ahol megjelent lándzsásaival, ott az embereken a borzalom lett úrrá. Nem adott senkinek sem kegyelmet, a parancsot az utolsó szóig teljesítette. Lába nyomát az esztendők folyamán az átok és szidalom kísérte. Néha teljesen kivetkezett magából, ordított s toporzékolt, ilyenkor legjobb volt elmenekülni előle. Elvadult tekintetét senki sem állhatta, még a gyerekek is elfutottak előle. Régi seb mardosta lelkét, nem tudott tőle szabadulni. Valamikor az alispáni székre pályázott, de senki sem tudta, miért. Talán kocsmai borozgatások alkalmával született meg fejében ez a gondolat. Hiú lelke gyakran ábrándozott peres eljárásokról, ítélkezésekről, melyekre majd az ő keze nyomja rá a megyei sigillumot. Mint alispán, elnökölhetne a vármegyei törvényszéken, hozzá futnának be a királyi parancsok, valamint a megye hadi és gazdasági ügyei, ő állítaná ki az okleveleket, hozzá tartozna a közigazgatás és igazságszolgáltatás. Száz fejet is vezethetne hadba, birtokokat kaphatna, összehívhatná a vármegyei közgyűlést. S természetesen nemesi címere is lenne. Gömör városában, de az egész megyében nem lenne nála hatalmasabb ember. Csak az ispán állna felette. Az oppidum minden embere lesné óhaját, térdet hajtanának előtte, egyetlen szavára, óhajára szolgák tucatja ugrana, hisz ő az ispán első helyettese... Borgőzös pillanataiban elérhetőnek látta a vicecomesi széket. Tudta magáról, hogy jó katona, felsőbbségek óhajainak vak kiszolgálója, tehát méltó e tisztség betöltésére. Persze csalódott. Gömör városában Gilétfi Miklós nádor elnöklete alatt az e- gyesített Gömör-Torna vármegyék közgyűlése fel sem vetette ezt a gondolatot, hanem Drugeth Vilmos gömöri ispán javaslatára egyhangúlag, a szelídebb, megfontolt - bár Janus-arcú - Perényi Miklóst ültette az alispáni székbe. Ezzel apja nagy terve ment füstbe. Nem és nem tudta kiheverni ezt a szégyent, ezt a megaláztatást. Valami mély, megrögzött gyűlölet vert gyökeret szívében az emberek i- ránt. Talán az is fájt neki, hogy nem nobilis gyermeke, kit esperesek tartanak szenteltvíz alá, kinek születésére megszólalnak a sípok s fanfárok, s a családi tűzhelynél tyúkokat, jércéket s kappanokat vágnak jövetele tiszteletére... Ettől az időtől kezdve rengeteget i- vott. Ilyenkor jobb volt kitérni előle. Bömbölő hangja, mint szélfúvás száguldott szét
