Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fábry Zoltán: Nagyon fáj (esszé)

Magyar október 1956

ért? Mert magyar vagyok? Mert a sújtottak nyelvén élek és írok? Okra egyedül, egymagában ez is elég. Idegen, kívülálló talán megtalálná a szót, mely több és mégis kevesebb, mint a „Nagyon fáj”... Mit dúlt már az idő e földön és e tér embereiben? Tatár, török, német és egymást tépő kuruc-labanc átkok: mindig-harcok, népnyaldosó özönvizek, otthonemésztő tűzvészek. Budavár ostroma hányszor volt fejezetcím? Hol volt még nyílt város Európában hónapokig tartó ostrom színhelye, hol szaggatták le a hidakat úgy a Duna testéről, mint Budapesten, még csak nem is olyan régen?! És 1956-ban Budapest újra hadszíntér! Ki bírja ezt? A magyar, aki „embereit úgy prédálta, mint nációk legelsője”?! Hát Ady próféta maradna mindig és váltig? „Itt régik a bűnök, itt régik az átkok s itt újak a bűnök és újak az átkok.” Ki bírja ezt? „Nekünk Mohács kell”: kit nem riaszt e könyörtelen ritmus? Ki magyar száján nem buggyan elő, mint a vércsepp: „Nagyon fáj!”?

Végigéltem, végigcsináltam az első világháborút: a tömeghalál, a gyilkosság élménye, undora és segélykiáltása ekkor rekedt belém kiirthatatlanul. Embert öltem. Robbant a gránát és oldalra dobott a légnyomás; szaladtam rohanva, rohamozva a halálba és futottam az életért. Láttam foglyok gyilkolását, és akik csinálták, szivarral a szájukban kedélyeskedtek. Álltam utolsó órán és lehunytam a szemem: most jön a csapás. Végigéltem a második világháborút, hol szobám, hol cellám négy fala közt, hol meg táborlakókkal várva, remegve a véget. És közben Európában milliók és milliók kínzattak a legborzasztóbb halálra, vesztésre, hullásra. Borzalomban, rettenetben egész életre kihatón nem volt hiány. Láttam, hallottam és tudtam mindent és bírtam idegekkel és bírtam nyelvvel és most mi az, ami mindezt a borzalmat a semmibe fújja, sohsevolttá, régmúlttá; és mi az, ami mindent kitöltőn és némítón, bénítón belém rekedt és szétvetni próbál?

Nem hallottam, nem láttam semmit, rádióm nincs, és mégis minden idezúdul, a szobámba árad és elöntéssel fenyeget. Miért nyögök? Mi elől takarom el a szemem, mi elől dugom be a fülem? Miért rekedt a torkom, miért némult el a szám? Mert itt a szemünk előtt zajlott le egy dráma, melynek mindnyájan részesei és nézői, bűnösei és ártatlanjai, vádlottjai és bírái vagyunk - kivétel nélkül. Mindenki. Az egész világ. Egy egész világ összehozhatatlansága. De az áldozat a magyar nép. Egyedül a magyar. A nyelvem, a szívem szerinti testvér. Az első világháborúban Európa lett a csatatér, a második már három földrészt dúlt és öt kontinens népét fogyasztotta, harmincmillió volt a halottak száma, és most csak csip- csup ezrek irtodnak, és mégis: ez több és nagyobb és megrázóbb élmény, kín és szenvedés, mint mindaz, ami eddig volt. Miért. Mert egyik napról a másikra, teljes váratlansággal és sohsevolt összebogozottsággal dobolt újra riadót az égből Ady „dühödt angyala” a szomorú földre, e szomorú föld egyetlen darabjára. És itt ösz- szezsúfolva és egybekavarva mindent láttatott: áldozatot és zavarban halászást, virtust és bestialitást, nemes indítékú kitartást és önző pecsenyesütést, mindenre-el- szántságot és hihetetlen gesztusú és gusztusú gesztenye-kikaparást.

Az egy pontra koncentrált dráma mindig megrázóbb és megrendítőbb, mint