Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - E. Fehér Pál: Grigorij Kanovicsról
E. Fehér Pál Kanovics írt litvánul filmforgatókönyveket, verseket. Fordított litvánról oroszra. Klasszikusokat és kortársakat. Aztán elkezdte ezt az emlékezés-prózát. Oroszul. Mégpedig - az orosz nyelv olyan mesterének, mint amilyen Konsztantyin Pausztovszkij volt, tanúsága szerint - csodálatos orosz nyelven. A nyelvváltásnak olyan magyarázata is lehet, amilyet az oroszul író kirgiz, Csingiz Ajtmatov adott egyszer, mintegy önvallomásként. Ajtamatov azt mondotta, hogy egyebek között azért van szüksége az orosz nyelvre, mert a kirgiz bajokat, a kirgiz örömöket a legnagyobb, számára elérhető közönséggel közölheti. Kanovics esetében azonban nemcsak erről van szó. A litvániai zsidóság mindig kétnyelvű: jiddis és orosz volt a kultúra kifejezési eszköze. Egy orosz zsidó filológus, Simon Markis kimutatta: Kanovics jelentős mértékben e múltba merült, a holokausztban elpusztult irodalom folytatója. És van egy harmadik tényező, egy közép-európai sajátosság. Az itt élő zsidóság irodalmi nyelve általában vagy német, vagy orosz. A galíciai Joseph Roth, a Radeczky-induló zseniális szerzője, lehetett volna lengyel, netán ukrán vagy o- rosz, sőt esetleg cseh író. Német író lett. A monarchiabeli zsidóság értelmiségét általában „Kaiser-treu”-nak, „császárhű”-nek nevezték: a Habsburgok biztosították az államhű asszimiláció, a békés polgári lét lehetőségét. Ezt a cárok nem tudták és nem is akarták biztosítani. Ezért a cári birodalomban az orosz nyelvet választó zsidó írástudókat (Bábeltől Ehrenburgig, Paszternaktól Vaszilij Grosszmanig) „Puschkin-treu”-nak nevezték. Ok Puskinhoz, az orosz szellemhez maradtak hívek. Kanovics nyelvválasztásában ez is fontos szerepet játszott... Kanovicsnak ebből az oroszul írott sorozatából több kötet magyarul is megjelent. A Gyertyák a szélben, a Félpénzen vett gödölye, A bolondok könnyei és i- mái a második világháború, a holokauszt vérzivatarában eltűnt zsidóság igazi történelemkönyve. Legendákban elbeszélve. Minden igaz és oly hihetetlen... Grigorij Kanovics pedig vitathatatlanul az orosz próza élvonalába emelkedett. Aztán felbomlott a Szovjetunió. Az önálló Litvániában, az 1928-ban született Kanovics hatvankét év múltán újra az önálló Litvániába került anélkül, hogy bárhová elutazott volna. Aztán mégis elutazott. Ahogyan ő fogalmazott: mint a kapitány a süllyedő hajót, ő is utolsó zsidóként hagyta el szülőföldjét. Viszont továbbra is orosz írónak tartja magát, mert „az író hazája - a nyelv”. Furcsa sors Grigorij Kanovicsé. Talán az is jelképes lehet, hogy a Litvániában született, ma Izraelben élő író itt közölt novellájára egy Dortmundban, a Német Szövetségi Köztársaságban megjelenő orosz irodalmi folyóiratban (Zarubezsnije zapiszki) bukkantam rá. E. Fehér Pál
