Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - E. Fehér Pál: Grigorij Kanovicsról
E. Fehér Pál Litvániai zsidó legendák orosz írója Grigorij Kanovicsról Arról a tájról származik, ahol alig egy évtizeddel születése előtt még Marc Chagall mesés álomalakjai szelték a levegőt: bűvös legendákat sugallva a zsidók ünnepeiről, angyalairól, embereiről. A festő felesége, Bella asszony majd gyönyörű, jiddis nyelven írott memoárban mutatja be ezt a világot. Arról a tájról származik, ahol, szintén nem sokkal azelőtt, hogy meglátta a napvilágot a litván költő és festő, Mikalojus Konstantinas Ciurlionis, aki nyomorúságba zártan gigászi vásznakon álmodott meséket a világegyetemről. Zsidó, litván legendák szülőhazája ez a Vityebszktől Kaunasig és tovább Vilniusig húzódó ugyancsak soknemzetiségű vidék. A legendákat hát örökölte Grigorij Kanovics, akit egyébként Grigorijus Kanovicius néven jegyzett be az akkori önálló Litván Köztársaság fővárosa, Kaunas zsidó hitközsége anyakönyvébe a rabbi, mert ugyan az újszülött jiddis anyanyelvű és zsidó nemzetiségű volt, de az előírások csak a litván neveket engedélyezték. A legendákat tartja fontosnak a Nobel-díjas Czeslaw Milosz is, aki szintén innen származik és önmaga lelki gyógykezeléseként írta meg a gyermekkor varázslatos világáról Az Issa völgye című regényét. (Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy Milosz önéletrajzi regényét ismerte Kanovics, sőt éppen módszerét tekintve hathatott is reá, hiszen Vilniusban, a szovjet-litván fővárosban is szorosan figyelték a kortárs lengyeleket, hát még, ha azok, mint Milosz, földiek voltak...) Milosz azonban irodalomtudósként is kutatta e genius locit, tudni kívánván, ennek a litván-lengyel—zsidó—orosz—belorusz kulturális ötvözetnek a pontos összetételét. Izgalmas olvasmány a múlt század végéről Milosz és egy kiváló litván író, Tomas Venclova levélváltása, amelynek már a címe is tanulságos: „Vilnius, mint szellemi létforma”. Ennek a magatartásnak a lényege: a multikulturalizmus tudatossága. A politika ellenére. A történelem dacára. Szinte minden legendává lényegül át e tájakon. Részint azért, mert a valóság olyan abszurd formákat teremtett, amelyek a „szabályos” európai (köznapibban szólva: a nyugati fejlődésben szocializálódott földrész-társunk) számára csaknem felfoghatatlan. A leginkább az olyan határvidékeken értik ezt, mint a Kárpátok vonulatában a nemzetiségi lét megélői, vagy Prágában a cseh-német-zsidó közös lét szereplői. Lehet ezt a hagyományt a mély és kibékíthetetlen ellenséges szembenállás forrásaként kezelni. És lehet úgy is, mint ezt a lengyel Miiosz, a litván Venclova, vagy még mélyebben Justinas Marcinkevicius, illetve az oroszul író Grigorij Kanovics teszi - a saját szellemi örökség gazdagítására, igazán őszinte és kölcsönös értés kialakítására. Tudatosítva, amit Marcinkevicius olyan határozottan szögez esszé-könyvében (Napló, dátum nélkül): „nem hiszem, hogy egy kis nemzet történetében előfordulhatna olyan periódus, amelyet fenntartás nélkül boldognak lehet nevezni.” Egyébként ezt a pompás esszét éppen Kanovics fordította litvánról oroszra.
