Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - Duba Gyula: „ne aludj, megjött a bátyó” (regényrészlet)
Az élet lehajló ága hogy kiszabaduljon a lakásból, meg ne bolonduljon! Előrehajolva jár, nehézkesen, szemben a széllel, ám nem fáradtan, bírja a strapát, gondot az okoz, hogy a kalapját nem engedheti el egy pillanatra sem, mert elszállna a varjak után. A komor madarakhoz repülne az Egyetemi Könyvtár irányába, ahol a magyar diétákat tartották egykor, ahonnan Csokonai Vitéz, a költő s a másik óriás, Petőfi küldte tudósításait. Ilyenkor egyszerű dolgok járnak eszében, melyekre általában ügyet sem vetünk. Míg jobbjával kalapját tartja, a szélfúvással való tapasztalataira gondol. Milyen nevetséges esetlenül rohanni a gonoszul guruló kalap után! Majd a borús élmény: régen egyszer ligetfalui albérlete felé igyekezve télen és éjféltájt, az Öreg hídról a Dunába fújta vadonatúj szürke kalapját a szél. Első keresetéből vette, majdnem megsiratta. S a kalapok filozófiája eszébe juttatja az időt. Számos év óta s szinte mindennap ezeken az utcákon jár. A városkép annyira ismerős, amennyire ismeretlenek számára a külvárosok. A lakás belvilága után a négyzetkilométernyi óváros a külvilága, változásai már fel sem tűnnek, alakulásuk mindennapjaiban látja őket, apró elmozdulásukat, nüánsznyi alakulásukat, ahogy a velünk együttélők időbeli fejlődését, már észre sem veszi. Most is a látszólagos örökkévalóság és időtlenség kő-, tér- és utcakomplexumában birkózik a széllel. Az író most azt mondaná: az idő mi magunk vagyunk! S egyszerre úgy látja, hogy az idő valahogy más is, mintha önmagunktól is elidegenítene. Míg a kőrengeteg s a tárgyi világ, melyben élünk, egyre megszokottabb és mind unalmasabb, s már-már azonosul velünk, a benne zajló élet fordított arányban mozog. Egyre több ismeretlen jön velünk szemben s mind kevesebb ismerős. Mintha nőne körülöttünk az idegenség. Volt idő, egykor régen, amikor száz lépés után már közeli arcot pillantott meg, s kétszáz lépés után barátra talált. Tíz percen belül meg kellett állnia, valakivel szót váltani. így volt ez évtizedekig. Aztán nőni kezdtek a távolságok, s hosszabbodni az időszakaszok, az ötpercek ne- gyed- majd fél órákká tágultak, és kilométereket menetelhetett anélkül, hogy a nevén szólítsák, tisztes távolságokat kellett bejárnia, hogy ráköszönjenek. Ma már statisztikát készíthetne arról, hány ismerős arc jut egy idegenre, s mennyi fej közül bukkan ki egy barát fizimiskája. Nagy aránytalanságokra derülne fény! Egykor talán három-négyszáz idegen, majd hat-hétszáz, míg egy ismerős, s ma talán jó néhány ezer. Akár tízezer is. Teli külföldi színnel, távoli vonással, érthetetlen beszéddel, idegen halandzsával. S ha az arcok életkorával ugyanezt tennénk, még inkább felborulnának az arányok, az idő bennünk él, ám a világban is munkál, s felborul általa a valóság... Uramisten, fohászkodik magában, mily egyszerű - és nagyszerű - csoda lehetne, ha a REX régiségkereskedés táján a tömegben váratlanul felbukkanna a költő! Sétálva hátratett kezekkel, mint a határjárásán a beérő termést szemléző földesúr. Bár ő mindig egyedül jár, nem kíséri intéző, sem tiszttartó. Megfigyelhetné, a- hogy találkozik a másik lírikussal, őszülő bajusza lekonyuló, tarkóján a pörge ka
