Irodalmi Szemle, 2006

2006/1 - Pomogáts Béla: Magyar identitás - magyar irodalom

Magyar identitás - magyar irodalom a magyar saját nyelve és nemzetisége életfájának gyökeréről kíván tovább is táp­lálkozni, saját szellemében és fogalmai szerint, saját irodalma segélyével mívelőd- ni, hogy tehát sem egyéni létét feladni, sem míveltségének idegen s természetével és géniuszával össze nem férő alapot és eszközt elfogadni nem hajlandó, azt hi­szem, nem csak az én meggyőződésem, de mindnyájunké.” De lássunk egy huszadik századi írót is, nevezetesen az 1948 után párizsi, majd londoni emigrációban tevékenykedő kiváló szociográfust és publicistát: Sza­bó Zoltánt, aki Hungarica varietas (Korkép 1974-ből) című esszéjében a követke­zőkben jellemezte irodalmunk nemzeti felelősségtudatát és történelmi szerepválla­lását: „Az irodalmi nemzetet - mint minden nemzetet - az a bizonyos, »minden­napi népszavazás« tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvé tartozás mellett. Mihelyt az összetartozás-tudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalvá­nyul vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség el- bátortalanodik, az az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringé­se elakad. A nemzet megszenvedi. Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem iro­dalmakat. A Római Birodalom megsemmisült. A latin irodalom megmaradt. A Ró­mai Birodalomból a romjai maradtak meg. A Római Birodalomból az maradt meg, ami latinul kifejeződött.” Igen, a magyar irodalom mindig történelmi erőközpontnak, közéleti ténye­zőnek, talán így is mondhatom: „hatalmi ágnak” számított, felelőssége nemcsak az irodalmi alkotás minőségére vagy igazságára terjedt ki, hanem a nemzeti közösség fejlődésének, mi több, fennmaradásának előmozdítására is. Innen ered a magyar irodalom mindmáig ható tudatos elkötelezettségvállalása a nemzeti történelem, a nemzeti élet „sorskérdéseinek” megoldása iránt, az a közösségi és közéleti éthosz, amely ennek az irodalomnak még a formateremtő erőfeszítéseit, merész kísérlete­it, akár önfeledt játékait is áthatja. Nem kell feltétlenül politikus írónak, írópoliti­kusnak lenni ahhoz, hogy valakinek a műveiben erősebb visszhangot verjenek ezek a „sorskérdések”. Nemcsak Zrínyi Miklós, Petőfi, Ady, József Attila és Illyés ad számot a nemzeti történelem tapasztalatairól, törekvéseiről és fájdalmairól. Mint titkos vízjel ott rejlik ez a történelmi és közösségi érdeklődés, küldetéstudat és fe­lelősségvállalás az Istenhez forduló Balassi Bálint, az elmúlás hatalmán merengő Berzsenyi Dániel, a szerelmi évődésbe feledkező Csokonai Vitéz Mihály, a roman­tikus végtelennel küzdő Vörösmarty, a köznapi józanságot hirdető Arany, az euró­pai szellem értékeit mentő Babits, az ősi mítoszok tanításán okuló Weöres Sándor vagy az emberi történelem drámai válságaival számot vető Juhász Ferenc művei­ben is. Valóban, nincs magyar író, aki függetleníteni tudta vagy akarta volna ma­gát a közös tapasztalatoktól, gondoktól és tennivalóktól, s ha a magyar irodalmat a történelem alkotásának és szellemi intézményének tekintjük, meg kell bizonyo­sodnunk arról, hogy az irodalom mindenekelőtt a nemzeti élet alakítója, a nemzeti tudat őre és letéteményese.

Next

/
Oldalképek
Tartalom