Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Hogya György: Agyagtáblák (esszénovella)
Hogya György okozhat a Városunknak, azáltal, hogy feszültséget szít az egyébként is ügyes és eddig bevált a-zu-k és asipuk között, valamint hogy csodáival isteni képességet tulajdonítsanak neki a fekete fejűek, azaz a köznép. Ludlal bél némeqi, azaz hadd hódoljak a békesség urának, zárja a jelentést a tamkárum. ” Most pedig Quintilianus szólhatna közbe:,, Imperiti enim judicant, et qui fre- guenter in hoc ipsum fallendi sunt, ne errent ’’(Tudatlanok felett ítélkeznek, akiket gyakran félre kell vezetni, hogy hibájukat leküzdhessék) Nekem már csak szülővárosom jelentheti az életet. Lakásom a barlang, amelyből kitekintve Platón árnyképeiben gyönyörködöm, s ebben a barlangban megélem Dumuzi életerejét, Enkidu sóvárgását, Epitkétosz sztoáját, Kant antinó- mákba fogalmazott kételyét, Schopenhauer határozottságát... és talán Gilgames megbocsátását, amelynek segítségével túlteszem magam ellenségeim és irigyeim gyűlöletén... Milyen furcsa, hogy egy ilyen látszólag felesleges tevékenység tart életben.... Gyakran érzem reménytelennek, hogy megfogalmazzam létérzéseimet: sem szavakkal, sem gondolatban nem tudok föléjük kerülni, s ilyenkor megadóan feladom a harcot: a gyökértelenség illúziójának keltésével saját gondolatnélküliségem győz le... Kinézek az ablakon, és csendesen bámulom a világot, melynek bezártsága ilyenkor valósággal megnyugtat.... (Gyakran emlegetik, hogy az ember, embrionális állapotában végigmegy az emberi fajfejlődés különböző szakaszain. Az anyaméhben az embrió a világevolúció minden folyamatán átmegy, megteszi az utat a majomtól az emberig, sőt mi több, az embertől az Istenig.) Ugyanakkor miért nem emlékszünk tisztán ősi emlékeinkre? „Az ember mintha arra ítéltetett volna, hogy állandóan felejtsen. Szinte természetfölötti erő bírja rá arra, hogy elfelejtse múltját, s nehezen ismerje fel az isteni törvényszerűségeket. Sőt, ha felismeri is, képtelen betartani őket... ” Szeretnék mosolyogni a sorsomon, azon, amit eddig leírtam, és mindazon, ami körülvesz, ám görcsbe rándul a gyomrom, ha látom magam körül azokat, akik végigkísérik életemet, s akiknek minden bizonnyal az a küldetésük, hogy mosolyomat próbára tegyék. Sokáig sajgott a szívem, amikor láttam a velük való tárgyalás és megegyezés kilátástalanságát, s 50 év után, szelíd mélabúval és belenyugvással fogadom létük fájdalmas nélkülözhetetlenségét. Ilyenkor belátom, hogy túl kell élnem önbizalmam visszatérő napfogyatkozásait... Egy volt kollégám - lehetőleg a jelenlétemben, hogy én is halljam - állandóan lenéző megjegyzéseket tett a művészekre, akik közé - mint írogató embert — minden kétséget kizáróan engem is odasorolt. Egyfajta fensőbbséggel nyilatkozott rólunk, mint olyan emberekről, akikben csipetnyi érzék sincs a mindennapi élet megoldásai iránt. Később, nagy valószínűséggel beigazolódott, hogy ez az ember
