Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Hogya György: Agyagtáblák (esszénovella)
Hogya György S ellenőrzés közben, a titkosított iratok között, éppen egy ilyen repedezett tokra akadtam. Egy ismeretlen tamkárum7 különböző jelentéseit tartalmazta... ” Giorgio de Chirico: „ET QUID AMABO NISI QUOD AENIGMA EST?” (És mi mást is szerethetnénk jobban, mint a talányt? ) (Saját jegyzeteim kísérői, a latin idézetek az utóbbi kétezer év kultúrájának rám hagyott, írott örökségéből valók, s azon a nyelven íródtak, amelynek sorsa hasonlít a sumerra, azzal a különbséggel, hogy a sumer - ugyan idővel szintén, mint holt nyelv - jóval tovább - majd háromezer évig - hatott, mint a latin... Két holt nyelv találkozik tehát e lapokon... ) Tulajdonképpen egy unalmas, otthon ülő fickó vagyok, akivel soha nem történik semmi meglepő. Az életem igazi mozgalmasságát nem is a köröttem zajló események adják, hanem a lelkemben háborgó gondolatok és félelmek. Legnagyobb harcomat saját képzeletemmel vívom, amelynek logikátlanságát, és szárnyaló csapongását olykor képtelen vagyok követni. A képzeletem bizony a meggyőzés nagymestere. Néha azt is elhiteti velem, amit tulajdonképpen nem értek, és összefüggéseket feltételez ott, ahol ennek semmi alapja. Ám a természetem már csak ilyen; könnyű céda módjára hajlamos odadőlni a képzelet vállára, és az alkonyi napfényben kéjesen andalognak a merengések sétányán... Úgy is mondhatnám, önmagam visszhangja vagyok egy olyan kútban, amelybe senki sem pillant bele... Magam sem értem miért, de a képzeletem szeszélyének néha bizony heves emberundor a következménye: látni sem akarok senkit, s mintha egy más faj képviselője lennék, mélységes viszolygást érzek környezetem iránt. Ilyenkor megvetem az életet, a sarokba szorított apróvad rettenete villan a szememben, s a lenyugvó nap reménytelenséget szóró sugarai a kétségbeesés és lemondás ráncait mutatják meg az arcomon... (Lám, a csapdába esett képzelet csak látszólag rendelkezik korlátlan lehetőségekkel!) Ilyenkor csak végszükség esetén megyek ki szülővárosom utcáira, és teljesen elárvultán járok az egykor ismerősnek tűnt - ám holmi lélektelen fejlődés kifejezőivé degradálódott - utcákon. Rettegek attól, hogy bárkivel találkozzam, mert idegennek érzek mindenkit. S mintha a sors ( Moira, Ananké, Heimarmené, Fátum) is ezt akarná, ezeken a napokon - amelyek egyébként nem gyakoriak - nem is találkozom ismerőssel! Csupa idegen jár-kel abban a városban, amelyet ötven éve szeretek és a magaménak érzek, s amely, lám, olykor mégiscsak mennyire mostohán tud viselkedni! Ettől persze csak az a rémítőbb, ha a mellékutcákon, kis tereken áthaladva senkivel sem találkozom. Mert ettől ismét csak felfoghatatlan csömör nyomaszt.... Emberundorommal harmonizál a világ szürke, egyhangú nyugalma. Kire-