Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Hogya György: Agyagtáblák (esszénovella)
Agyagtáblák sak, ám az élettel való találkozásaimat mindig csalódás kísérte, s bele kellett törődnöm, hogy a helyzetek mindig lesöpörtek a játéktábláról. Nem szabad tehát elhinnem, hogy képes vagyok olyasmire, amit csak szeretnék. Nyilván szerepet is játszom néha, mégpedig abban a tévhitben, hogy magam választottam a szerepemet, amelynek meg akarok felelni, holott talán valószínűbb, hogy mind az elvárást, mind a szerepet, maga a környezet erőlteti rám. Ennek megfelelően általában igyekszem a tárgyilagos és öntudatos ember szerepében mutatkozni, esténként azonban, mikor fogmosás után fáradtan hunyorgó, rövidlátó szememmel a tükörben az arcomat kutatom, be kell vallanom, hogy a mindennapok harcaiban szinte állandóan alul maradok. Néha kedvesen zsörtölődő tudálékossággal a gének, a múlt és az archetípusok örökletességére fogom tehetetlenségemet és vélt megváltoztathatatlanságomat, de ez csak apró, visszatérő félelmeim szemérmes takargatása, érthetetlen gyávaságom és még érthetetlenebb háborgásaim egyensúlyban tartása, s talán... tudatlanságom leplezése.... Az írás viszont - bármennyire is hangoztatom csapdajellegét - boldoggá tesz és megnyugtat. Olyan kárpótlást nyújt, ami nem ér fel semmi mással: pillanatnyi eszmélést a gondolatok tengerében... írás közben nem törődöm azzal, hogy mindaz, amit leírok, önmagamon kívül jelent-e valakinek valamit, és azzal sem fárasztom magam, hogy meghatározzam őszinteségem határait. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez a - mások által talán kegyetlennek vagy kíméletlennek vélt - őszinteségem többet árt nekem, mint használ, de hát ugyan mit veszíthetek még? És persze nem kötődöm egyetlen műfajhoz sem. A magány nem kötődhet regényhez vagy esszéhez..., sem összefüggéstelennek tűnő jegyzetekhez.... A magány önmaga határozza meg saját korlátainak kötöttségét és szabadságának szövetét... Még az a „veszély” sem izgat különösebben, hogy valaki felfedezi bennem a rokon lelket. Pedig alapjában véve nem szeretem azokat a rokon lelkeket, akik az „én” szövegemben csupán önmaguk igazolását vélik felfedezni... azokat a rokon lelkeket kedvelem, akik közös gondolatiságunkat fedezik fel önmagunkban... vagy közös gondolatiságunkban fedezik fel önmagukat.... (Évekkel ezelőtt találkoztam egy fiatalemberrel, aki, amikor mondani akart valamit, azzal kezdte: XY azt mondta, ...ZZ szerint..., NN véleménye ezzel kapcsolatban....— és hosszasan idézte XY-t, ZZ-t és NN-t. Eleinte hivalkodónak és bosszantónak tűnt, s már-már rákérdeztem: - Neked nincs is „saját” véleményed? Ám valami megmagyarázhatatlan tapintat és a lelkem mélyéről jövő késztetés hatására inkább hallgattam, és megpróbáltam odafigyelni, mit is üzennek nekem ezek a bölcs emberek. Úgy látszik, gondoltam, ennek a fiatalembernek az a küldetése, hogy összehozzon velük. Vagy ha nem is velük, de azzal az idézetekbe merevedett gondolatsorral, azzal az eszmevonallal, ami ezt a jelenetet jelképezi. S ez a fiatalember a