Irodalmi Szemle, 2006

2006/8 - Pomogáts Béla: Megőrzendő hagyományok (2) (esszé)

Megőrzendő hagyományok (2)

kai szintézisbe tudta fogni a népi hagyományt és a modern: „szürrealisztikus” költészetet.

Sok fanyalgó megjegyzéssel, sőt elutasító nyilatkozattal lehetett találkozni a mögöttünk lévő évtizedben Németh László és Veres Péter műveivel összefüggésben is. Mindkét írót részben a náci eszmék hatásával, részben kommunistakol- laborációval vádolták meg ellenfeleik. Németh részben a Kisebbségben, részben 1961-es moszkvai látogatásának következményeit összegző Utazás című vígjátéka következtében került politikailag egymással ellentétes megítélések kereszttüzébe. Holott sem a korábbi vitairat, sem a későbbi színdarab nem érintheti Németh László munkásságának nagy értékeit, mindkettő elhelyezhető az írói pálya belső kontextusában, egy olyan világkép keretei között, amelyben természetesen voltak belső - az író gondolkodásának mélyebb világában kitapintható - konfliktusok, mindez azonban nem tette kérdésessé az életmű egységét és színvonalát. Ráadásul Né- methnek számos olyan ma is újszerűnek tekinthető gondolata van, amely meglepő módon alig hatott az 1990-es rendszerváltozást követő idők közgondolkodására. Például a magyar kultúra kelet-közép-európai elhelyezésének eszméjére vagy a huszadik század nagy ideológiai és politikai szembenállásának társadalombölcseleti alapjait: a szabadversenyes kapitalizmus és a diktatórikus szocializmus konfliktusát megkerülő „harmadik út” eszméjére gondolok. (Ez utóbbiból különben nemrég az egyik magyarországi pártnál kampányszlogen lett, mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a Németh Lászlótól származó ideához ennek a szlogennek nincs köze.)

Németh László írói és szellemi örökségét ma inkább egy szűk értelmiségi kör tartja fenn, könyvek is készülnek róla, ugyanakkor igen sokat elárul életművének recepciójáról az a kínos fanyalgás, amely nemrégiben születésének századik évfordulóját övezte. Talán még mostohább módon járt el az irodalomtörténeti és történeti emlékezet Veres Péter személyiségével és munkásságával, amely - Németh László megítéléséhez hasonlóan - a kettős vádaskodás, illetve az egyetemleges felejtés purgatóriumába került. A valamikor „klasszikusnak” tekintett parasztíróról vagy egy évtizeddel ezelőtt csak (két oldalról is) elutasító ítéleteket lehetett hallani, újabban pedig még ilyeneket sem, legfeljebb annak ismételt megállapítását, hogy Az Alföld parasztsága és a Számadás írója végképp nem tartozik az irodalomtörténeti kánon szereplői közé. Pedig a népi és a szociográfiai irodalom jelentékeny képviselője, 1956-ban a Magyar írószövetség sok bölcsességet tanúsító elnöke bizony megérdemelné, hogy akár egy irodalomtörténeti „perújrafelvétel” keretében kerüljön vissza arra a magaslatra, amely a mögöttünk lévő korszak nagy íróinak emlékezetét őrzi az utókor és különösen a fiatal nemzedékek számára.

A leginkább kínos recepciós sors bizonyára Illyés Gyula alakjának és életművének jutott. Illyés - nagyjából Babits halálától kezdve a saját haláláig, tehát vagy négy évtizeden keresztül - a magyar irodalom koronázatlan fejedelmének számított, tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, életműve és erkölcsisége kikezdhetetlen, olyan szellemi közintézménnyé vált, amelyhez nemcsak az irodalmi élet,