Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - Pomogáts Béla: Megőrzendő hagyományok (2) (esszé)
Megőrzendő hagyományok (2) lis árhullámoknak a megfékezésére és lecsapolására alig vállalkozik az irodalmi élet, az irodalomkritika. De lássuk a tényeket. Kétségtelen, hogy a legtöbb igaztalan vádaskodást és elhallgattatást az utóbbi másfél évtizedben a baloldali irodalomnak kellett elszenvednie. Kétségtelen tény, hogy a politikai baloldal - nemcsak Magyarországon, hanem szinte minden egykor kommunista kormányzat által irányított országban - erős válságba került. Elsősorban talán nem is a politikai erőtérben: a pártok különben is túlfűtött világában lehet tapasztalni ezt, hanem a baloldali eszmék „piacán” abban, hogy a baloldali értelmiség igen nagy mértékben veszítette el tekintélyét és hitelét. Éppen ezért előbb-utóbb történelmi mérlegre kell helyezni, hogy vajon a közel fél évszázadon keresztül uralkodó kommunista hatalom és ennek irányító ideológiája milyen mértékben felelt meg a baloldali eszmék és értékek: a „balolda- liság” követelményeinek. A mindenkori történelmi baloldal: a polgári radikalizmustól a szociáldemokráciáig és a baloldali keresztény (keresztényszocialista) mozgalmakig (mert hogy ilyenek is léteztek!) mindig a francia forradalom hármas jelszavát: a „szabadság, egyenlőség, testvériség” politikai és erkölcsi követelményét tekintette irányadónak és vezérelvének, és mondjuk meg, ezeknek az eszmei követelményeknek a legkevésbé sem feleltek meg a kommunista rendszerek, amelyek sem a szabadságot, sem az egyenlőséget és legkevésbé talán a testvériséget sem tartották kötelező és megvalósítandó előírásnak. Vagyis az úgynevezett „létező szocializmus” a maga politikai és erkölcsi lényege értelmében nem volt baloldali. Voltak ugyanakkor baloldali írók, mint például a mögöttünk lévő több mint fél évszázad vonatkozásában Déry Tibor, Nagy Lajos, Lengyel József, Gelléri Andor Endre, Pap Károly, Fábry Zoltán, Sinkó Ervin, Gaál Gábor, Zelk Zoltán, Benjámin László, Tamási Lajos és mások. Nem mondható, hogy különösebben szerencsés lett volna az úgynevezett „szocialista” rendszerrel kialakuló viszonyuk. Gelléri Andor Endre és Pap Károly, mondhatnám kissé frivolul, „szerencséjükre” a náci rendszer áldozatai lettek, így nem lehettek a proletárdiktatúra áldozatai. (Ez Pap Károly esetében, minthogy ő minden igazságtalanság kérlelhetetlen és szókimondó ellensége volt, könnyen bekövetkezhetett volna.) De mások eléggé nyilvánvalóan szembefordultak vagy szembekerültek a diktatúrával: Déry Tibort és Zelk Zoltánt bebörtönözték az 1956-os magyar forradalom leverése után, Lengyel József hosszú éveken keresztül a szovjet gulág foglya volt, Nagy Lajos, Benjámin László, Tamási Lajos és egy időben Fábry Zoltán évekre „belső emigrációba” kényszerült, Sinkó Ervin Budapesten „persona non grata” lett, és mindegyikük, kivétel nélkül, szembefordult az uralkodó rákosista vagy kádárista hatalommal, illetve az ötvenhatos forradalom napjaiban (és utána) a kommunista hatalmat elutasító magyar nép mellett foglalt állást.Vagyis az eredeti baloldalisághoz: a szabadság és az egyenlőség baloldali eszméihez voltak hűségesek, ezért is kellett az önmagát baloldalinak feltüntető diktatórikus párturalommal szembefordulniok.
