Irodalmi Szemle, 2006
2006/7 - TALLÓZÓ - Zólya Andrea Csilla: Egység és határok? (publicisztika)
TALLÓZÓ retlenül húztunk magunkra önsanyargató köntöst, kényszerzubbonyt, végzünk öncsonkítást, miközben már nem vagyunk rákényszerítve a romániai magyar vajdasági magyar kifejezésekre. Egyetértett Kántorral az egyéni sajátosságú képződmények kapcsán, de ezek az irodalmak, mint intézmények - hangsúlyozta - egyfajta kényszerűségből jöttek létre. Irodalom nem jöhet létre két év alatt (az 1940-es évek). Ráadásul az elcsatolt magyar vidékeket szinte teljesen „kitakarva” kapta az 1940-es évek szétválasztása, mivel majd minden jelentősebb író Budapesten volt. Szilágyi arra is felhívta a figyelmet, hogy a politikai befolyásoló tényezők közül például az arisztokrácia számára mennyivel vonzóbb volt a királyság (Román Királyság), mint a népköztársaság (Magyar Népköztársaság). „Mindig a határokkal voltam megakadva” - jelenti ki, utalva az elmúlt rendszer erőltetett koncepciójára, mely szerint a romániai magyar irodalomba csak a- zok kerülhettek be, akik valamilyen szinten kötődtek Románia földrajzi határaihoz: „a mi irodalmunk úgy nézett ki, mint egy őrült kartográfus mappája...”. Ugyanakkor Szilágyi szerint az elszakítottság részben még kényelmes is lehetett az erdélyi íróknak, és a magyarországiaknak is, mert nem kellett a kánonba helyet szorítani egymásnak, másrészt pedig így a dilettantizmus meghúzhatta magát. Az Erdélyben termett irodalom mindig sokkal több tehetséget adott, mint amennyi igazán jelentős művet - mondja Szilágyi. A különállóságra példaként a két exodus időszakát hozta fel, amikor kiderült az emigrált szerzőkről, hogy egyáltalán nem voltak kevésbé értékesek, mint az ottaniak. „Páskándi legalább annyira modern volt, hogy az ő modernségét ott se tudták elviselni.” Előadászáró gondolata viszont az „egységesség” jegyében fogalmazódott meg, miszerint teremjen bárhol is, az majd magyar irodalom. Szilágyi István előadása után Cs. Gyímesi Éva kapcsolódott be a beszélgetésbe. Egyed Emeséhez csatlakozva a személyességet, az egyedi olvasásban levő szabadságot, a műélvezetben rejlő egyéni szabadság megélését és általa az egyéni létlehetőség kitágítását hangsúlyozta. „Számomra már régen nincsen kül- és bel- hon. Magyarországi, erdélyi stb. Számomra ez a belhon, és az a külhon.” Mentális határokról beszélt, melyeket magunk építgetünk. Szerinte nem engedik a regionális irodalmat igazán érvényesülni, gettósítanak, és közben mi is gettósítjuk magunkat. A kül- és belhon mentális határ, megszűnésével pedig elveszítenénk a pozitív diszkriminációban szerzett előnyeinket. Kiemelte, hogy a regionális irodalom számára egyre inkább az otthonosságot és a gazdagságot jelenti, szerinte „minden van” az elmúlt 16 év erdélyi irodalmában (persze van bóvli is). A kisebbségek, helyzetükből adódóan, a több kultúrában való részesedés által, mindig is nyitottab- bak voltak a másságokra, az egyetemességre. Erdélyben van egy „mi-tudat” is, ami nem feltétlenül csak magyar emberekre vonatkozik. A beszélgetés későbbi alakulásában többen is hangsúlyozták az irodalmi tényezők mellett olyan irodalmon kívüli tényezők figyelembevételének fontosságát, mint a történelmi Erdély mindenkori önállósága. Csép Sándor például az önálló Er
