Irodalmi Szemle, 2006
2006/7 - Pomogáts Béla: Az irodalomnak vállalni kell az értékek pluralizmusát (esszé)
Pomogáts Béla Szepesség szász városi polgárságából származott, és Kassán megtelepedve latei- ner-értelmiségi pályákon talált hivatást és megélhetést. A polgárság az ő felfogásában nemcsak társadalmi helyzetet vagy életmódot jelentett, hanem műveltséget, gondolkodást: az értékek egy történelmileg megalapozott és meghatározott rendszerét. Ebben az értékrendben a józan értelemnek, az alkotó munkának, a szabadelvűségnek volt központi szerepe. Márai ősei szorgalmas igyekezettel alapozták meg azt a szerény vagyont és biztos társadalmi megbecsülést, amelynek birtokában megszerezhették és megőrizhették függetlenségüket. Ezt a függetlenséget kívánta ő is fenntartani alkotó értelmiségiként. Mintha kívül helyezte volna magát a történelmen: a könyvek érdekelték, a művészet, a zene, esetleg elgyönyörködött Amerika változatos természeti látványosságaiban és Európa régi városaiban. Mint hivatásos „rezonőr” figyelte a jelent, különösen naplóiban, számot adott minden fontosabb politikai és kulturális eseményről, igazából azonban a múltban élt. Elűségesen és sértődötten ragaszkodott valamihez, amit, úgy tetszett, magával sodort a múló idő. A megsértett hűségnek ez a mindent átható érzése és morálja jelölte meg emigrációs munkásságát:jelen van regényeiben és naplójegyzeteiben is. Arról, hogy ezt a három írót milyen mértékben kell számon tartanunk irodalmunk huszadik századi kánonjában, vannak viták és még sokáig lesznek viták. Az szinte bizonyosnak tekinthető, hogy a kánon magaslati pontján közülük egyedül Márai Sándor foglal helyet, Nyírő József kimagasló szerepét többen és Was Albertét még többen vitatják. Azt azonban mindenképpen el kell ismernünk, hogy mind a hárman részesei annak a hagyománynak, amelyet fenn kell tartanunk. Talán ebben a tekintetben is érdemes megszívlelni a Wellek-Warren-féle irodalomelméleti kézikönyv (Az irodalom elmélete) megállapításait. „Tulajdonképpen - teszik fel a kérdést a tudós szerzők - miért is értékelik az emberek az irodalmat? Az érték, az érdem, az érdekesség miféle fajtáját lelik meg benne? Azt válaszolhatnánk: igen sok fajtáját. A horatiusi összegezést, a dulce et utilét többféleképp is lefordíthatjuk: »szórakozás« és »épülés«, »játék« és »munka«, »terminális érték« és »instrumentális érték«, »művészet« és »propaganda« - végül: a művészet mint öncél s a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő.” Az minden bizonnyal elmondható, hogy valamilyen módon mind a három író munkássága, Márai Sándoré pedig bizonyosan, része a „művészetnek, mint ön- cél”-nak, és mindhárom író munkássága elhelyezhető a „közösségi rítus és kulturális kötőerő” értékvilágában. Már pedig ma az erdélyi magyarságnak, az egész magyar nemzeti közösségnek igen nagy szüksége van ilyen „közösségi rítusokra” és „kulturális kötőerőkre”. Ebben lehet nemcsak Márai Sándor népszerűségének és írói rangjának a magyarázata, hanem Nyírő József és Wass Albert írói reneszánszának a magyarázata is. (Folytatás a következő számban)
