Irodalmi Szemle, 2006
2006/7 - Pomogáts Béla: Az irodalomnak vállalni kell az értékek pluralizmusát (esszé)
Megőrzendő hagyományok nem Babits és Móricz vagy Illyés Gyula és Németh László munkásságát tekintette kánonképző tényezőnek, hanem a máskülönben színvonalas, de mégsem elsőrendű Herczeg Ferencét vagy éppen Pékár Gyuláét, akinek könyveit azóta végképp feledésre ítélte az idő. Az 1945-ben bekövetkezett történelmi változások következtében a legtöbb úgynevezett konzervatív író, így Herczeg Ferenc, Surányi Miklós, Komáromi János, Tormay Cecil, Csathó Kálmán, Pékár Gyula és Somogyvári Gyula egyszeriben jóformán tiltólistára került, többen menekülni kényszerültek, holott voltak közöttük igen jeles és tehetséges mesterek is. Az érvényben maradt „nyugatos” és „népi” hierarchia mellé viszont - elsősorban Lukács György elméleti és Révai József irodalompolitikai tevékenysége következtében - felzárkózott egy baloldali, „szocialistának” nevezett értékrend, amely nemcsak kiváló írók, mint József Attila, Nagy Lajos, Déry Tibor, Fábry Zoltán, Nagy István, Zelk Zoltán és mások kedvező újraértékelését hozta, hanem igen sok másod- és harmadrangú toll- forgatót, sőt nyilvántartott dilettánsokat és közönséges politikai törtetőket, ügynököket is a hierarchiába emelt. Ezzel valójában a baloldali irodalom igazi jelentőségét is kérdésessé sikerült tennie. Voltak ennek a hármas értékrendnek áldozatai is, például Kassák Lajos, akinek igazi nagyságát egyik hierarchia sem ismerte el. Az ötvenes években, akkor már elsősorban Révai és irodalomrendőrei, felszámolták a „nyugatos” és „népi” értékrendet, és egy direkt politikai hierarchiát vezettek be, amelynek már sem a magyar irodalom baloldali hagyományaihoz, sem magához az irodalmi értékhez nem volt sok köze. A sztálinista irodalompolitika szemében József Attila és Nagy Lajos idővel gyanússá vált, Déry, Zelk Zoltán, Vas István és Benjámin László szembekerült az irodalompolitikával, helyettük olyan ál irodalmi álnagyságok tündököltek, mint Gergely Sándor, Gereblyés László vagy éppen Madarász Emil. (Emlékszik-e rájuk még valaki?) Ettől kezdve irodalmi életünkre hosszabb időn keresztül a diktatúra hamis értékrendjét erőltették rá, és a magyar irodalmi tudat, az irodalomtörténet-írás és az irodalomkritika története nem volt más, mint a hiteles értékek helyreállításáért folytatott hol nyíltabb, hol csendesebb, nemegyszer kudarcokkal járó küzdelem története. Ez a küzdelem természetesen annak a szélesebb körű szellemi harcnak a rendjéhez tartozott, amely az irodalom autonómiájáért folyt. Ez a csendes és szívós küzdelem igazából a nyolcvanas években érte el eredményeit, midőn a magyar irodalom — mindenekelőtt a huszadik századi magyar irodalom - hiteles értékrendje helyreállt. Ez az értékrend elsősorban irodalmi, vagyis esztétikai és erkölcsi kritériumokra épült, és alakulásába jelentős mértékben nem szólt bele a politika. Egyszersmind, mint minden kulturális jellegű hierarchia, pluralisztikus tulajdonságokat mutatott, tehát az irányzatok vagy mozgalmak belső értékrendje nem nyomhatta rá bélyegét arra a virtuális értékrendre, amely a huszadik századi magyar irodalom igazán nagy szellemi teljesítményei révén jött létre, és
