Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)
Duba Gyula gazdagság eredménye, a stílus lírával telítettségének és a szemléleti egyszerűségnek a módján érvényesülhet. S a nyelv teremtette esztétikumba minden belefér, ami a nyelvezet bővülése és a valóságelemek gazdagodása révén történik. Esztétikai élményt jelenthet annak leírása, ahogy a gazda befogja lovait és szekérre ülve kihajt az udvarból, mint egy szerelmes testi együttlét ábrázolása! A szövegközpontúság sem az újszerű érdekességre és felszíni csillogásra építene elsősorban, hanem arra a gazdag értelmű, mélyen bonyolult viszonyra, a fogalmak rejtőző összjátékára, amely játékos tért nyit az intuíciónak, a szavak felcsillanásának, mely mélyén érzések energiája remeg, utalva arra az elszántságra, amellyel a nyelvi jelek eltökélten nevezik a dolgokat. Olyan összefüggésekre villantanak fényt, hogy általuk az emberi lét mélységeibe látunk és kényszerítik a megismerhetetlenség sejtelmével vitázó akaratot, hogy határozottan néven nevezze a titkokat! A VAJÚDÓ PARASZTVILÁG LÍRAISÁGA Az író munkája mintha nemzedéki fogantatású lenne, életidejét tükrözi. Valamiféle „magántörténelmet” ír. S emellett vagy éppen ezért, jórészt emlékeiből táplálkozik. Mintha az emlék maga is potenciális alkotóerő lenne, csak meg kell szólhatni! A személyesség az érzelmi átélés és lírai közlés felé viszi az írót. Ráveszi, hogy műve „lelke” formálásán, kialakításán mesterkedjen. Ennek a nehezen megközelíthető és szinte megfoghatatlan, mindenképpen spirituális természetű „léleknek” a háza táján járva, mibenlétét, minőségét kutatva, számos olyan mozzanatot találunk, amellyel a mai modemnek vélt irodalomelméletek nem vagy alig foglalkoznak, jószerével nem törődnek. Számukra az alkotó a szöveget, művét mintegy különféle alkatrészeire bontja, majd ismét „összeszereli”, egyberakja befolyá- solhatatlannak tűnő tetszése szerint, mindenféle törvény figyelembevétele nélkül. S ebben sok igazság van, de közelről sem a teljes igazság! Teljesebb igazság után kutatva a prózaszövegek líraiságának a természetéhez is eljutunk. Bizonyára könyvtárakat írtak már össze erről, úgy vélhetnénk, minek firtatni hát?! Ha ezt elvontan kívánnám tenni, az elméletgyártás igényével, el is állnék tőle! De egyetlen művem, a Vajúdó parasztvilág szemrevételezése - elemzése okán talán mégis lesz értelme. Az alcíme szerint Jelentés a Garam mentérőiben az emlékezés irodalmi szerepének és formateremtő erejének a megnyilvánulását látom. Apám halála után arról a parasztlétről való ismereteimet és tudásomat összegeztem benne, amelynek jelentős részére ő (is) tanított. De nem szóval tette, hanem példával, s nem úgy tanultam, ahogy az iskolában, hanem ahogy az élet tanítja az embert. Talán oktalannak, netán feleslegesnek tűnik erről így beszélni, mégis lényegesnek tartom! Egyrészt az emlék lényegéhez tartozik a megélt élet súlyának idézése, másrészt az írás szerkezeti működésének vizsgálata közben visszatereli figyelmünket az emberre! Számomra az emlékezés által a múlt mintegy jelenné vált és létfilozófiai felisme
