Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)
Duba Gyula Emlék és regény (A múlt, mint az írás lehetősége) Németh László terjedelmes esszében írta meg munkássága történetét, művei keletkezését és értelmét. Abból az alkalomból tette, hogy egyik regényét kiadták Párizsban s az író, bizonyára joggal, úgy vélte, hogy a franciák aligha ismerik őt. Esszémhez ő adta az ötletet. Kérdéses, hogy az író magyarázhatja-e művét. Aligha ildomos, gyanúra adhat okot vagy túlzott magabiztosságra, másrészt viszont miért ne tehetné?! Poe is megírta híres verse, A holló kompozíciójának logikáját, bár azt is olvastam, hogy amit írt róla, blöff volt csupán. De hát az irodalomban ez sem szokatlan. Németh László viszont más célt követett, s amit magam szeretnék, se nem céltalan, se hiábavaló, értelmét vélem! Egy mű keletkezéstörténete nem biztos hogy utólagos magyarázkodás, bár ilyen vonása is lehet, hanem az olvasó számára tanúságtétel, az írónak mélyebb önismeretre való lehetőség. Az önismeret pedig alkotóerői egyik forrása lehet.Olyan energia, amely a valósághoz való viszonyából fakad és árnyalja a képet, melyet az életről formál, s a világról fest. Talán ez furcsán hangzik, hiszen ma a valóságról keveset beszélünk, annál többet a nyelvről - nyelvezetről! Feledve, hogy a nyelv a valóság szimbólumrendszere! S a fogalmak a jelenségek sűrített „anyagszerűségei”, az elvonatkoztatott élet absztrahált jelképei. De most más a témánk, lépjünk tovább, nevezetesen, hogy évtizedek múltán milyen lehet egy regény alkotói olvasata! Kritikusaim gyakran megállapították, néha egyenesen a szememre vetették, hogy a közvetlen környezetemről, a velem történtekről, tehát jószerével magamról írok. Némi igazság lehet benne, de nem a teljes! A megélt valóság, a saját élet is, jószerével megírhatatlan! De nem is lenne értelme leírni, hiszen természetszerűleg széteső és vontatott, jórészt oktalan és gyakran értelmetlen, mindenképp kaotikus. Ezzel semmi újat nem mondok, sem azzal, hogy éppen ezért az írás rendteremtés a zűrzavarban, értelemkeresés az ösztönösségben, névadás (Fábry) és törvénytevés! Ábrázoljuk és megnevezzük a jelenségeket, s így megteremtjük létüket. Szabadon idézem Nietzschét: amiről nem szólunk, az nincs! Ahelyett, hogy valamiféle materialista-idealista vitába bocsátkoznék önmagammal, tovább lépek. Nevezetesen a gondolat felé, hogy számomra a múltról írni - a falu, a parasztélet, a vidéki lét értelmében - sosem „csak” mesélést, elbeszélést, az egykor történtekről való beszámolót jelentett, hanem vallomásos tanúságtételt, személyes állásfoglalást. Ennyiben igaza lehet bírálóimnak, mindig a magam dolgait mondom. De nem tényszerűen, epikus módon, ahogy ezt ők értelmezik, hanem sokkal inkább lírikus
