Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Fried István: Egy nap Márairól (előadás)
Fried István rű kérdései csupán az írásművekben rendelkeztek meggyőző erővel, társasági találkozások során házigazda és vendége a szokványos beszélgetésbe fullasztották mondandójukat. A kényszeres társasági együttlétek szinte szemléltetik, miként ürült ki egy életforma, az egykor a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában (Habermas) érdekelt „középosztály” miként adta föl azokat az értékeket, amelyek hajdan az értelem reprezentánsává tették. írónknak Handrömi című újságcikke leplezi le az egykori szalonok trivializálódását, azt nevezetesen, hogy a művelődés gyarapításában kitűnő társaslét egy szellemileg jóval igénytelenebb, az értő/megértő gondolkodást nem kívánó szórakoztatás terepévé váltott át. A társadalmaknak lefelé nivellálódása annak a műveltségnek az elárulása, amely tartalmassá tette a polgárlétet. Midőn a kultúra civilizációba dermed (hogy Márainak Oswald Spenglertől kölcsönzött kifejezésével éljek), a polgár helye és helyzete bizonytalanná válik, annak a fausti embernek létezése kerül veszélybe, aki Európa számára megteremtette a fausti kultúrát, amelynek képviselőjeként viszont e művelődés műbe fogalmazója, Goethe nevezhető meg. Amikor Márai naplójában azon töpreng, mi tud olyan nagyon hiányozni, akkor részint Goethe orfíkus ősszavait (versciklusát) említi, részint — másutt - e hiány pótlására idéz ezekből az „ősszavakból”, méghozzá éppen azt a sort, amely a bevégzettség és a bevégezhetetlenség, az alak és a forma, a teremtés/teremtődés és az őrzés egymásra utaltságát mondja ki: Geprägte Form, lebendig sich entwickelt (hozzávetőleges nyersfordításban: a bevésett forma, amely élve alakul). Ezzel a goethei sorral tanúskodik a napló elbeszélője amellett, hogy az egymást kizárni látszó ellentétek kiegyenlítődése, pontosabban egymás függvényében való újrastrukturálása nem szűnő, állandó törekvésként artikulálódó tevékenység, amely akár a létezés dialektikájaként lehet az európai művelődés fausti korszakának megkülönböztető jellemzője. Innen kapcsolhatunk vissza a Máraitól fölvázolt polgártartáshoz (a szónak a manni Haltung jelentést kölcsönözve). Ennek a tartásnak szembeállítása a nyelvét és létét felejtő/feledtető, az 1940-es évekre már elvesztő korszakkal párosul az értékelv és a városi-polgári hagyomány átértelmezésével, egy olyan történelmi konstrukcióval/rekonstrukcióval, amely a szülőváros jelképiségében fedezi föl az eddig kellőképpen nem föltárt örökséget, összekapcsolódik a fausti ember teremtő elégedetlenségével, a mindig jobbra törekvés akarásával és nem utolsósorban a műveltséggé szerveződő kulturális tapasztalatokkal. Ezek a tapasztalatok a polgárinak minősített életforma külső és belső megnyilatkozásai révén alakítják ki azt a meggyőződést, miszerint a századok folyamán folytonosan módosuló létezés autenticitásának mértékegysége: az ellenállás; ellenállás a csupán divatossal, a korszerűség látszatával, az egyoldalúan ideologizálttal szemben, méghozzá a Garrenek műve, a kassai őrjárat tanulságait és tanúságát szem előtt tartva. A hétköznapi élet szervezettsége (a lakás, a tisztálkodás, az étkezés kultúrája) és az anyagi kultúrára visszaható szellemi kultúra át/megélése lehetővé teszi, hogy a személyiség elinduljon ama (akár dantei értelemben vett) „igaz” út keresésére, amelyről korábban letévedt, de talán nem csak ő, hanem
