Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TALLÓZÓ - Sturm László: Szlovákiai, magyar, irodalom
TALLÓZÓ Turczel Lajos emelkedik ki, aki Fábry halála után képes átvenni annak integratív szerepét is. Az alapozókat követően a Nyolcak nemzedékének színre lépése hoz újat az ötvenes évek második felében. Többségük mindmáig meghatározóan van jelen a térség irodalmában. Ide sorolható Tőzsér Árpád, Duba Gyula, Mács József, Gál Sándor, Dobos László, Simkó Tibor, Zs. Nagy Lajos, Koncsol László, Rákos Péter, Fonod Zoltán, Szeberényi Zoltán mellett a szerző is. Saját maga tárgyul tevésének problémájára ki is tér Cselényi: „Tőzsér Árpád mint régen gyakorló kritikus és esszéista gyakran szembekerült már e problémával, s általában úgy vágta ki magát szorult helyzetéből, hogy mindazt, amit saját magáról nem mondhatott el, elmondotta rólam. Hát pillanatnyilag magam sem tudván okosabbat, visszaadom neki a kölcsönt.” (Ezenkívül van a kötet elején Duba Gyulának egy rövid, ám lényeglátó írása Cselényi prózájáról.) A Nyolcakra 1970 körül következett új nemzedék az „egyszeműek” (egyik bemutatkozó antológiájuk címe volt az Egyszemű éjszaka). Hozzájuk némi - tudatosított- szarkazmussal viszonyul a szerző, a részükről az ő csoportjukat ért támadások visszahatásaképpen. A kilencvenes évek elején úgy látta, hogy szinte mindegyikük - Varga Imre, Tóth László, Kovács Magda, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Zalabai Zsigmond - pályája valami módon „félbemaradt”, „egyedül nemzedéktársuk, Grendel Lajos körözött le valamennyiünket, igaz, ő aztán alaposan”. Grendel esetében is érezhető azonban, hogy Cselényi csak fogcsikorgatva dicséri, sose mulasztja el felemlegetni, hogy a kritika szerint kezdeti trilógiája után nála is törés állt be. Az utolsó nemzedék, az „iródiá- sok” fellépése a nyolcvanas években már átvezet a negyedvirágzáshoz. Az iródiások közül Farnbauer Gábort, Juhász R. Józsefet és Krausz Tivadart tartja számon. Szkeptikusan nyilatkozik Hizsnyai Zoltán sikereiről, akárcsak a korán elhunyt Talamon Alfonz kánonba emelésére tett kísérletekről. A még fiatalabbakat már nem nagyon tudja követni: „jelen sorok írója is kifogyott az újabb és újabb nemzedékek figyeléséből, s még ha nem is így volna, töredelmesen bevallja, hogy egy-két kivételtől eltekintve aligha találja magát megbízható objektív ítésznek e bőséges termés megítélésénél”. Közülük csak Csehy Zoltán és Szászi Zoltán tehetségére, valamint Németh Zoltán „túlhangosságára” figyel föl. Cselényi szerint új nemzedékek körülbelül tízévenként lépnek fel az irodalomban. A generációváltásnak azonban nincs automatikusan korszakmeghatározó szerepe, ilyenre csak a történelmi fordulókhoz kötődve tesz szert. A szerző úgy látja, hogy korábban cenzurális okokból kötötték az egyes szakaszokat bizonyos antológiák megjelenéséhez, a második világháborút követő újrakezdés után a szlovákiai magyar irodalomban az igazi korszakhatár 1956, 1968 és 1989, mert „napnál világosabb, hogy irodalmunk hűségesen formázza a történelmet”. Tisztázatlan az általa fölvetett negyedvirágzás kezdete. Az „egyszemüeket” még a harmadvirágzáshoz sorolja az egyik esszéjében, a másikban viszont ’68-ra teszi a határt. (Véleményem szerint logikusabb és egyszerűbb ’89-et tekinteni az új korszak kezdetének.) Mindenesetre meggyőzően érvel amellett, hogy a hatvanas évek után az ezredforduló idején köszöntött új virágkor felföldi irodalmunkra, amikor is nemcsak az iijabbak, hanem az összes jelen lévő nemzedék (újra) „virágzik”, mint erre a hetven körüli Mács, Duba és Tőzsér ad többek között példát. „És nem csak azok, akik még írnak. Mert ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az első korszak
