Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos drámái
Németh Zoltán dobogón történik, hol előre elkészített bejátszásokat, gyakran az »élő« színész felesel vetített önmagával.” (Bóta 1995) A darab Merlin Színház-beli színrevitelében némely esetben láthatóan az Ibusár értelmezésének kérdései visszhangoznak. Ebből a szempontból az Ibusár különleges helyet foglal el: beékelődik az 1990-es A test angyala című elbeszélés és az 1995-ös Sárbogárdi Jolán: A test angyala című dráma közé. Újraértelmezi és előértelmezi a szöveg műnemváltó képességét, és közben fellazítja határait. Az Ibusár megjelenésével A test angyala már nem az a szöveg, mint 1990-es megjelenésekor volt. Az Ibusár több szinten is értelmező szövegként olvastatja magát, a szövegközi- ség különféle szintjein értelmez és épít be önmagába más szövegeket. Kovács Eszter figyelt fel arra, hogyan íródnak újra Parti Nagy egyes szövegei az Ibusárban: „Ismerjük (...) a bohém-tincses Mantin Lajos Taszilót A fürdőző leány című novellából - s a párhuzam talán magyarázatra sem szorul, olyannyira hasonló e novella s az Ibusár alapszituációja, azaz az amatőr, dilettáns író(nő) reménytelen irodalmi próbálkozása - a dráma tulajdonképpen ennek az alaphelyzetnek a kiterjesztése-kibontása. A két írás rokonsága szövegszinten is kimutatható, a drámában Parti Nagy már Jolánnak tulajdonítja A für- dőző leány és a Montenegrói vésnök című elbeszéléseket, s ezek részletei (a hajnal rózsás ujja, Aranka leánybokája, a szandálját megoldó Nimpha stb.) mindkét szövegben megjelennek.” (Kovács 1997: 433.) A Gérard Genette-i kategóriák szerint az intertex- tualitás „egy nem bevallott, de még szó szerinti kölcsönzés” (Genette 1996: 83.), ennek értelmében lényegében plágiumról beszélhetünk, pontosabban, pontosítva a kategóriát, önplágiumról. A Parti Nagy-szövegek egymást folyton át- és felülíró természete egyrészt önértelmezés, másrészt kísérlet is: önértelmezés a folytonos önkorrekció értelmében, kísérletezés a nyelvi energia és áthatóerő természetét illetően. A dilettáns nyelv- használat egyébként is olyan architextus, amelyre nemcsak Kovács Eszter, de Bagossy László6 és Dérczy Péter7 is utal. Kétféle intertextuális nyelvmozgásra figyelhetünk fel ennek kapcsán: egyrészt a műnemek kódjait váltogató nyelv és téma megjelenésére, a „dilettáns nyelvhasználat” szemiózisára a lírai, epikai és drámai dilettánsnyelv egymás kódjait váltogató korpuszában; másrészt arra, hogy ebben az esetben sem dilettáns nyelv lép működésbe, hanem olyan figuratív játék, amely az ún. dilettáns szövegek mellett az „alacsony” és „magas” irodalom kódjait éppúgy olvassa, mint a befogadói pozíciók sokféléségét is, és azokat mint kulturális sztereotípiákat leplezi le. Ebben az értelemben a dilettáns nyelvhasználat emlegetése inkább lezárja és szűkíti a Parti Nagy-szövegek befogadását, főleg akkor, ha egy másik nyelvjáték, egy másfajta nyelvhasználat felsőbbrendűségét hivatott demonstrálni a Parti Nagy-szövegeken. Pedig az intertextuális paródia ebben az esetben akár úgy is értelmezhető, hogy a szöveg és a szerző eljátszik önmaga plagizálásának gondolatával is, illetve, hogy fellazítja és nyelvtárggyá teszi a műfaj klasszikus, kanonikus kódjait. Ebből a szempontból az Ibusár az intertextuális célzás értelmében nemcsak más Parti Nagy-szövegeket, de a magyar operettirodalom tartományát is olvassa, és a paratextusként megjelenő „huszerett” mint jelölő a magyar színjátszás legsikeresebb műfajára, az operettre utal.* Az operetthagyomány mint architextus azonban túlságosan is könnyen azonosítható analógiaként lép működésbe (a huszerett - operett párhuzam mintájára). Barabás Judit
