Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos drámái
Németh Zoltán vegbe, arra gondoltam, miért ne írhatta volna? De mégse írhatta. Ha fordítva van, tehát előbb találok ki sorsot a névhez, ha tudom, ki ő és hol él, akkor az ő pozíciójából A test angyala egészen máshogy nézett volna ki. De így, hogy az első jolánozásban volt a név, de nem volt a sors, ez a Sárbogárdi Jolán egy igazi posztszocialista, késő kádári úrilány...” „Feltétlenül pesti. Kedves, agyonbabusgatott, szalonbuta teremtés, akinek a pályája egy jobb titkárnőségtől az államtitkárságig ívelhet. Nem túl okos, nem túl buta...” (Bori 1997: 6-7.) Ez a pszichologizáló vélemény alapvető distanciát jelent be, a Sárbogárdi Jolán név egységét szétbomlasztó kételyt fogalmazza meg. Rétegezetten látja a szöveget, és eltérő horizontból szemléli A test angyalai és az Ibusárt. Egy másik vélemény, amelynek szintén van létjogosultsága, és amelyet fikcionálónak nevezhetnénk, viszont a Sár- bogárdi-szövegek stílusrétegeinek és nyelvjátékainak hasonló természetéből állítja azt, hogy Sárbogárdi Jolán egy személy. Ebből a szempontból a név mint nyelvjáték, mint stílus, mint a fikció egy területe értelmeződik: a dilettánsparódia nyer általa jelölőt. A Sárbogárdi Jolán: A test angyala cím alatt színre vitt darab egy lehetséges tematikus értelmezés szerint a reménytelen, majd happy enddel végződő szerelem történetét meséli el. Főszereplője Margittay Edina, akiről az „eredeti” szöveg legendássá vált első mondatából tudhatjuk meg, hogy „még soha nem volt egymáséi”, illetve Balajthy Dénes filmrendező. Mindkét fiatal reménytelenül szerelmes egymásba, és bár mindkét fiatal családja kettejük házasságát kívánja elősegíteni a legkülönfélébb fondorlatos tervekkel, mégis, paradox módon, több konfliktus késlelteti a drámai beteljesülést, az eljegyzést. Ezek a mesterséges konfliktusok leplezik le a dilettáns „drámai” történetvezetést, amely az ún. Júlia-, Roxana- és más szerelmes lányregények narrációját követi. Ennek a szövegnek sem a történet, a jellem vagy a konfliktus a témája, hanem mindenekelőtt a nyelv, amelynek parodisztikus potenciálját a szöveg és a szereplők identitásának kettős relációjában lehet szemlélni. A szöveg identitása a kultúra hierarchikus viszonyainak nyelvi összefüggéseiben foglalja el helyét. Az ún. alacsony és magas kultúra nyelvi tényeinek egymásra vetítése több problémát is felvet. Ez abból is adódik, hogy a Sárbogárdi Jolán: A test angyala című szöveg dilettáns, rontott, nyelvi idiotizmusokkal dolgozó anyagnak állítja magát - viszont a probléma éppen az, hogy a dilettáns, rontott, nyelvileg idióta szöveg sosem annak állítja magát, hanem van, létezésének éppen a „természetesség”, a „csinálatlanság” az alapja. Ebben az esetben tehát a techné, a technika jelent választóvonalat, mintegy azt jelezve, hogy Parti Nagy szövege nem rontott, nem dilettáns, nem idióta (még az utánzás értelmében sem az), hanem költői, a techné magas fokú tudatosságával létrehozott nyelvi mestermű. A paródia éppen ennek a két elvnek az ütközéséből jelenik meg, abból a reflektált viszonyból, amelyben a két szövegalakító elv egymást olvassa. A szöveg belsejében folyó egymást olvasás le- zárhatatlan játéka legalább kétirányú önértelmezésre enged következtetni — bár ezekből az önértelmező belső olvasásokból leggyakrabban csak az egyik jut el a befogadóhoz: a „magas irodalom” által olvasott, parodizált „alacsony irodalmi” szöveg esetlegességének játéka, azaz egyfajta sznob befogadói magatartás. A hangjáték és a Merlinben játszott produkció egyik álneves kritikusa ezt így fogalmazta meg: „De nem a visszafog- hatatlan, a tarthatatlan, a kirobbanó röhögés tör elő. Ez nem az a fölszabadító, zsigerre
