Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos drámái
Németh Zoltán zelmi felfokozottság párosából kibontakozó szenvedéstörténetnek. Egy harmadik tematikus értelmezés szerint a Gézcsók témája a művész és a művészet lehetne, azaz a Thomas Mann-i művészregények mintájára valamiféle polgári művészdráma (és így kettős kötésbe kerülne Kosztolányival, a művésszel és Kosztolányi művészregényeivel, -elbeszéléseivel). Parti Nagy Gézcsókját azonban ezek mellett a kétségkívül olvasható narratívák mellett a dráma technikája foglalkoztatja leginkább. Afféle protodrámának tartható, a nem tökéletes drámai szöveg egyik lehetséges verziójának. A (drámai) technika több szinten válik a szöveg témájává. Egyrészt az úgymond hús-vér szereplők közé befurakodik a Narrátor, aki a szerzői instrukciók szerint tulajdonképpen „A darab főszereplője”. Hangja „gépi, idegen és kicsit torzított”. Parti Nagy instrukciója, szerzői szándéka szerint a Narrátor „egyre inkább belekeveredik a darabba, s a végére azonosul is KD-vel, már amennyire a »géphang«, illetve a figura elemi iróniája és távolságtartása engedi”. Másrészt a (színpadi) technika megjelenik a színtér felépítésében is: „Alapjában egy rádió-, egy hangjátékstúdióban vagyunk a 30-as évek közepén, ahonnan élő, egyenes adásban színdarabot sugároznak.” Parti Nagy drámája tehát a darab a darabban helyzetére épül, olyan szövegként áll befogadója elé, amely más szövegről tudósít, azaz e- gyik elemében sem „eredeti”, másrészt minden mozdulatában reflektált: reflexió egy eltűnt, eredetiségében visszakereshetetlen cselekménysorra-(ez lenne a valóságos Kosztolányi valóságos élete) és reflexió egy rádióstúdióban eljátszott, felvett hangjátékra (ez lenne a szereplővé, figurává vált Kosztolányi szövegléte). A Gézcsók ezzel a kettős reflexióval, kettős kóddal több játékot játszik. Utal arra a (posztmodern) belátásra, hogy csak szövegek retorikai konstrukcióin keresztül férhetünk hozzá ahhoz a rossz szóval valóságnak nevezett konstrukcióhoz, amely maga is techné, azaz saját médiuma által megcsinált, retorikailag felépített képzet, s amely médiumától mentesen nem létezhet — azaz a befogadás és a megismerés közvetítettségének tapasztalata válik jelentésessé. A valódi és ál dokumentumok egymásra montírozásával az igazság törékeny voltára, nézőponttól való függőségére is rámutat a darab, hiszen egészen más igazságokat közvetít egy Kosztolányi-levél, mint egy Harmos Ilona-napló- részlet vagy egy Radákovics Mária-visszaemlékezés. Ráadásul Parti Nagy sosem jelzi a Gézcsók kijelentéseinek eredeti lelőhelyét, vagyis az olvasó olyan, többszörösen manipulált szövegtérbe kerül, amelyben elvesznek az identitás- és a hatalomgyakorlás rögzült formái. Ezek az elbizonytalanító effektusok persze azáltal is kiterjesztik hatalmukat, hogy sosem tudható, mely kijelentés idézet valamilyen „valódi” dokumentumból, és mely kijelentés alapul „ál” dokumentumon. Parti Nagy a drámaszövegnek azt a felületét használja fel az elbizonytalanító effektusok generálásához, amelyben megengedett, hogy a drámíró mintegy „értelmezze”, instrukciókat adjon saját szövegéhez (ilyen szövegfelületet a líra konvenciója nem ismer, és prózában is korlátozottak a lehetőségek). Amikor tehát a szerző a szereplőkről és a színtérről tesz közzé kijelentéseket, előértelmezi a szöveget saját elbizonytalanító effektusainak megfelelően (más kérdés, hogy az előadott és nem olvasott dráma esetében ezek mennyire képesek működésbe lépni). Emellett azonban a Narrátor megjelenését egy genetikai értelmezés mentén egész egyszerűen egy kényszer feloldására tett kísérletként is olvashatjuk. Parti Nagy
