Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: „Változó világunkban is megőrizzük az értékeket...” Beszélgetés Alabán Ferenc tanszékvezető egyetemi tanárral
SZEMTŐL SZEMBEN „Változó világunkban is megőrizzük az értékeket...” Beszélgetés Alabán Ferenc irodalomtörténésszel, tanszékvezető egyetemi tanárral * Vajúdik vagy inkább szenved nálunk - az utóbbi években - az irodalomkritika. Minthogy erényeid között megőrizted kritikusi ambícióidat is, szívesen hallanánk a véleményedet arról, miért nincs nálunk irodalomkritika (ha egyesek szerint van!)? Gondolok itt arra, hogy felnőtt egy tehetséges nemzedék (mely magát nem kritikusnak, hanem „ irodalomtörténésznek” mondja), a „sajátosság méltóságával'’ azonban - jobbára - nagy ívben elkerüli a szlovákiai/felvidéki magyar irodalom műveit, alkotóit... Minthogy az Irodalomközelben című kötetedben (1992) több menetben foglalkoztál az irodalomkritika dolgaival, hajt bennünket a kíváncsiság, mi lenne a látleleted a mai helyzetre?- Az irodalomkritika kérdésköre a szlovákiai magyar irodalmi életben - kevés kivételtől eltekintve - sokszor volt problematikus. Feladatainak egyrészt azért nem tudott eleget tenni, mert mindig kevesen vállalkoztak a kritika írására. Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy a művek bírálása nem volt soha kellően megbecsülve. További ok, hogy a kritikaírásba, annak előkészületeibe befektetett idő és munka valójában nem térül meg. Nincs meg a kellő és elvárt hatékonysága, s mivel mennyiségileg, minőségileg is kevés, nem befolyásolja kellőképpen sem a művek keletkezését, sem az irodalom fejlődését, sem pedig az irodalmi tudat alakulását. Ez utóbbi a kisebbségi irodalom esetében manapság az egyik legsúlyosabb gond, mivel nem segíti elő az irodalom létének, helyzetének és perspektívájának a tudatosítását. Kiveszőben van az a kritikusfajta, akinek még aktív motiválóereje volt a kisebbségi hovatartozás és irodalmi tudat erősítésében, a sajátosságok felismerésében és deklarálásában. A kisebbségi, vagy „határon túli” magyar irodalmak a magyarországitól különváltan, más társadalmi valóságban, autonóm törvényeknek megfelelően fejlődtek hosszú évtizedeken át, ami persze nem jelenti azt, hogy megtagadták volna hagyományaikat és genezisükből adódó fejlődési orientáltságukat. Nem kellene elfeledkezni erről a körülményről, mint ahogy arról az irodalomtörténeti tényről sem, hogy a kisebbségi magyarság írói önazonosságuk tisztázása érdekében nem egy alkalommal ún. kisebbségvédő, kisebbségmegtartó programok keretében is megfogalmazták véleményüket, kifejtették létük és magatartásuk lényegét. Ez a tény egyik meghatározó sajátosságuk. A „transzszilvanizmus”, a „vox hu-
