Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Duba Gyula: Katarakta (2.) (Fejezetek Az élet lehajló ága című regényből)
Duba Gyula Katarakta (2.) (Fejezetek Az élet lehajló ága című regényből) 4. „Az emlékezetben semmi nem vész el” A világtalant elhagyja a világ, neki kell útra kelni, hogy ismét találkozzanak. Környezetében keresi előbb, majd tágabb térségekben, nagyobb utakra vállalkozva, fehér botjával tapogatja maga előtt a járdát, keresi az akadályokat, a tárgyakat. A világ részleteit megkülönbözteti a maga módján, bár erről általában nem beszél. Bonyolult zűrzavarának mélységeit alighanem önmagában találja meg. Rákényszerül, hogy a világ képét önmagában, a bensőjében érzékelje és lelje meg. Kevés beszédű lesz, amit magában felfedezett, nem ad okot jóízű beszélgetésre. Ismereteit, szerzett tudását sem igen közli, ritkán talál alkalmat rá, hogy jólesően dicsekedjen vagy örömmel kitárulkozzon. Világa túlontúl komor lehet! Nincsenek benne színek és formák, nincsenek képek és alakzatok, csak hangok, ízek és illatok, sima tapintású vagy érdes felületek, hidegség és meleg, csupaszság vagy héjjal, bundával, pikkelyekkel benőtt, szövetekkel fedett testek. Aztán valószínűleg sok gondolat! A férfi úgy véli, hogy a vak ember ösztönei helyett fokozottan a tudatával él, a világ képét, melyet elveszített agymunkával pótolja. Dédapja gyakran jut eszébe! A vak ember az ajtó mellett a sarokban, megszokott kuckójában ágyán ül, naphosz- szat hallgat. Mintha maga elé nézne világtalan szemével, bár ez inkább csak látszat, számára ez a legjobb s talán legelviselhetőbb fejtartás. A lehorgasztott fő amúgy is az önmegadás és magunkba szállás jelképe! Néz maga elé, s mintha néma lenne. Néha a kérdésekre sem válaszol, talán nem hallja őket. S nagy ritkán magától szól, rendszerint azt mondja: kimegyek! A férfi, akkor apró gyerek, tudja, mit kell tennie. A vak ember már felállt, ösztövérré fogyott lábain ingadozik, görbebotját - nincs fehér botja! - maga elé nyújtja s várakozik. A gyerek megfogja a bot végét, a pitvaron át vezeti öregapát az udvarra, a kiskertbe, ahol a vak ember a szomszéd ház fala mellett kipisálja magát. Majd ismét botját nyújtja, hogy ugyanazon az ú- ton visszatérjenek a házba, dikójára, alaktalan és fénytelen világába. Nem tudatosította, úgy ért a korosodó és magányba zuhant férfiak sorsába. Amikor még nem képesek felmérni a bizonytalanságot maguk körül, a mélyértel- mü határozatlanságot, életük fő vonását, az esetlegességek csapdáját. Az öregség úgy gördül ránk, mint egy iszonyatos bálvány! S mégsem nyom agyon. Vagy mint
