Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Miként Babits és Kosztolányi, a hozzájuk hasonlóan szintén „esztétista” Tóth Árpád is hitt még abban, hogy az a jeges magány, az az elidegenedettség-ér- zés, ami fészket rakott a modern ember szívében, szublimálható a „tiszta” művészet kínálta szépségbe. Hogy a tiszta művészet révén mégiscsak lehetséges hidat verni lélek és lélek között.

Juhász Gyula (1883-1937). Ő volt e nemzedék mostohagyermeke, a „vidéki” költő, aki Párizsról ábrándozott, de Budapest és Nagyvárad is csak rövid időre jutott neki. Máramarossziget, Léva, Szakolca, Makó voltak tanári pályájának állomásai, s a leghosszabb ideig szülővárosa, Szeged; ez utóbbit kivéve, a nagy műveltségű költőnek csupa bumfordi, provinciális végvár, ahol értő közönség és méltó társak híján sokat szenvedett a magánytól.

Vörös függöny mögött a ködös éjben,

Dagadt szemekkel a pohárba néznek.

Ez a határ; s a csöndben és a télben Sorompóját lecsapja itt az élet.

— írja A végeken c. versben. A Búcsúban pedig így látja sorsát:

Csak egy könny voltam, aki porba hull,

Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.

Csak egy csók, aki hideg kőre lel,

Csak egy szó, kire visszhang nem felel.

Egy pillangó, ki csillagot keres,

S elgázolja egy durva szekeres.

Ezt a rezignált hangulatot a Régi falusi állomásonbím pedig így variálja:

A gyorsvonatra várnak, mely viharral Robog el itt, és más világba nyargal.

Egy pillanatnyi tündöklés az estben,

Hogy minden vágy utána énekeljen.

Hogy a borokból még több bú ömöljön,

S az unalom még gyilkolóbban öljön.

S talán még ennél is végletesebben és tömörebben a Vidék c. versében:

Mint a bakter kicsi háza mellett,

Szalutálok tűnő életeknek.