Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (4)

mek utcájában olvashatjuk: „Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka/ És abban minden lobogásban volna, - hetven fáklya tüze ontaná vad lángjait /A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!/ S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzü leszel magad is /És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.”

Ezt az ontológiai alapélményt variálják önironikus időskori versei, a már említett Öregség mellett a „kakasviadalt” megvető Tél, az Önarckép, melyben arab szamárhoz hasonlítja magát, a Panasz, a Mózes számadása, melyben bevallja, hogy alkalmatlan, mert már fáradt volt nagy feladata végrehajtására:

S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot

úgy, mint egykoron,

Sjajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát...

S bizony már ehhez vén valék Uram.

S így törtem hát el szegény kőtábláidat

S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.

A beletörődés és rezignáció azonban nem jelent teljes belenyugvást vagy apatikus közönyt. Itt kap szerepet az önirónia, önvád, profetikus dörgedelmü szemrehányás (Öregség), mely oldja ezeknek a költeményeknek a komor pátoszát, de úgy, hogy azt mégsem szünteti meg. Az önirónia leple alatt ott izzik az ifjúkori lázadás parazsa. Pátosz és irónia egymást átjáró indulata emeli a magyar egzisztenciális líra magasába Füst Milán pályája második szakaszának költeményeit, „...az erkölcs feladása a létért: túl nagy ár — lévén a realitás erkölcsiség nélkül emberte- len”(46)

A Füst-életmű jelentősége túlmutat a kor és a nyugatosok eszme- és ízlésvilága szabta határokon csakúgy, mint Adyé, Babitsé és Kosztolányié. A szakmán kívüli ismertsége és népszerűsége azonban továbbra sem vetekedhet az előbbiekével. Ennek részben külső okai vannak, de részben a lírája belső karakterében rejlők is. A különböző 20. századi ideológiák és művészeti divatok (népi, nemzeti radikális, kommunista, avantgárd stb.) számára (fel)használhatatlannak bizonyult az ő következetes egzisztenciális szemlélete, „történelmen kívülisége”, tartózkodása attól, hogy tehetségét múlandó aktuálpolitikai kérdéseknek vesse alá. Történelmi tragédiák sorozata kellett ahhoz, hogy ennek a következetes elhárító gesztusnak ne csak az erkölcsi értékét becsüljük, hanem az ebből levont művészi magatartás és költői világkép bátorságát, maradandóságát, a nemzeti és más partikularizmusok fölé emelkedő egyetemességét is. Költészetére ma is érvényesek Kosztolányi Dezső méltató szavai a Nyugat 1922. március 16-i számából: „Megvetette, ami tetszetős, a színes holmit. Nem szép akart lenni, hanem igaz önmagával szemben. Költészete kegyetlen igaztevés, a szemérmetlenségig őszinte, a furcsa gyermekességig egyéni, teljes levetkőzés, lelki megmeztelenítés. Engedett a belső sugallatnak, mely szólni ösztönözte, nem törődött azzal, hogy ezek az igék széttépték a ritmust, megölték az akkor divatos rímet, csak az igazságra ügyelt, s ennek tulajdonítom,