Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Pomogáts Béla: Magyar identitás - magyar irodalom
Pomogáts Béla annyiunk számára feladatot jelent. Függetlenül attól, hogy milyen politikai pártok vagy ideológiák szerint látjuk a nemzet további teendőit, és függetlenül attól, hogy melyik ország útlevelével a zsebünkben utazunk. A századforduló (az ezredforduló) nagy feladata, hogy irodalmunk továbbra is vállalja a nemzet szolgálatát, s a jövő kialakításában stratégiai szerepe legyen. Erkölcsi örökségünk valóságos kontinens, biztos alapzat ma is: nem sodorhatják el sem az országon belüli nézeteltérések, sem a kívülről érkező viharok. A nemzeti életnek és kultúrának van egy igen jelentékeny köre, amelyben az irodalomnak mindenekelőtt továbbra is a maga hagyományos nemzetfenntartó munkáját kell végeznie. A szomszédos országok magyar kisebbségi irodalmaira gondolok, amelyeknek más szellemi intézmények híján ma is elsőrendűen vállal- niok kell a nemzeti tudat, az összetartozás, a szellemi hagyományok fenntartásának, védelmének és gondozásának történelmi feladatát, s e mellett nem könnyű helyzetben ápolniok kell a Duna-tájon élő népek történelmi összetartozásának eszméjét is. A kisebbségi irodalom, Németh László szavával élve, ma is „a szellemi élet mindenese”, és a kisebbségi író helyzetét tekintve is érvényes az, amit Németh mondott a kelet-európai íróról annak idején: „Az író, ha író akar lenni, be kell ülnie a néptanító katedrájába, nyakába kell venni a béna tudományt, s hogy levegőhöz jusson, tisztítania kell a levegőt és irányítania a politikát.” Igen, ez a közösségi küldetés, egyszersmind felelősségvállalás a kisebbségi magyar irodalmak forrása és éltető ereje ma is, az irodalomnak a hiányzó kulturális intézményeket, felső iskolákat, kutató műhelyeket kell pótolnia, s az író sem lehet csupán művész, vállalnia kell a történész, a szociológus, a néprajztudós, a publicista, s kultúraszervező feladatait is. Nem kevés önérzettel mondhatjuk, hogy a magyar nemzetiségi irodalmak, miközben vállalják és végzik e sokféle, sok irányba mutató feladatot, esztétikai értelemben is magasrendű művészi értékeket hoznak létre, talán elegendő, ha az erdélyi Sütő András, Székely János, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor, Szilágyi István, Szőcs Géza, Markó Béla, a szlovákiai Dobos László, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Gál Sándor, Grendel Lajos, a vajdasági Gion Nándor, Domonkos István, Tolnai Ottó és a kár- páatljai Kovács Vilmos, Vári Fábián László, Balla D. Károly műveire hivatkozom. Ebben a tekintetben észlelhető a jelenben bizonyos különbözés (vagy talán fáziseltolódás) a magyarországi és a határokon túli magyar irodalmak között. A magyarországi irodalom könnyebben enged a kortárs világirodalom nyelvfilozófiai, nyelvkritikai törekvéseinek, felelőssége nem olyan súlyos, mint a kommunista korszak (vagy éppen a két világháború közötti kor) évtizedeiben, minthogy a kifejlődött és ha nem is tökéletesen, de mégiscsak működő demokratikus intézmény- rendszer felmentette a közvetlen közéleti cselekvés terhei alól. A kisebbségi magyar irodalmakat ez a felelősség továbbra is köti, és éppen a jelenben, például az erdélyi magyar irodalmi kultúrában, komoly viták folynak arról, hogy vajon az írónak továbbra is vállalnia kell a „nemzetszolgálat” erkölcsiségét, avagy elutasíthat
