Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Duba Gyula: Illyés és Novomeský (értekezés)
Duba Gyula mutatja, a szabadságharc után nyugatra emigrál, francia ősei hazája lesz a példaképe. Majd később miniszterként, ragyogó pályafutás után bevezeti a magyar nyelv kötelező oktatását és - 1883-ban a középiskolákban a német nyelvet is. Illyés állítja: Trefort a francia példát követve, az egységesítés jegyében „központosított, szerencsétlenül”. A nyelvi kényszerítés 1890-től 1914- ig tartott, mintegy 25 évig. Illyés nem szól róla, ám bizonyára gondolt rá, hogy kisebbségi helyzetünk - rövid háborús intermezzo kivételével — immár kilencven éve tart! Gondolatmenetét a józan érvelés és jóhiszemű okfejtés, az őszinte beszéd megértését remélő türelem jellemzi. Mohács után, mondja, nincs magyar hegemónia, a nyelv területén végképp nincs! A magyar népmeséknek, népdaloknak, a népi kultúrának nincsenek szlovák-, román- vagy délszláv-ellenes motívumai. Korlátolt és meddő vitatkozni, ki volt előbb a Kárpát-medencében. A békés népi együttélés bizonyítéka a magyar nyelv számtalan idegen szava. A „mongolok” minősítésére (Krleza) is kitér Illyés, s „ennek a patologikus vélekedésnek egyéb mására”, a magyarok „nomád” voltának torz legendáira: „Ötven évvel a megállapodás után az angol király magyar lányt vesz el, a magyar király bajor királylányt, már Amulfnak második felesége valószínűleg magyar nő.” Történelmi tényekre hivatkozva érvelésének jelentős összetevője érzéki, érzelmi természetű, nemzeti öntudatának szenvedélyes értékrendjére jellemzően. Szól a magyarság „rokontalanságáról”, pontosabban távoli és szétszórt rokonságáról, az ebből következő zártságról és magányérzetéről, tűrésre, kétségbeesésre és lázadásra egyaránt kész lelkületéről. A nehéz körülményeket és egyedülvalóság-ér- zetet nem panaszként említi, hamar tovább lép felette, s valamiféle ontológiai sorsszerűség és atavisztikus mélység felé tágítja gondolatmenetét. Emil M. Cioran furcsán hasadt „magyarellenességére” tér ki - okosan. Cioran a magyar csendőrtől való félelmében, iszonyatában „irtózott utálkozva minden magyartól”. Erdélyi származású román, „egy falu szellemi vezetőjének”, tehát a görögkeleti papnak-pópá- nak a fia, „román neveltetése után lett a franciák közül is kiemelkedően igazi párizsi”. Illyés így véli: „Nem csak a mi, mai európai szintünkön beszél. A mi mélységeinkből is.” Majd jellemzi: „Gyűlölete keltette fel érdeklődését a magyarok iránt.” S magát Ciorant idézi: A magyarok „tündöklésük idején is mindig magányosak voltak Európa közepén bánatuk s büszkeségük gyűrűjében, még csak sógorságban- komaságban sem a többi néppel. Van ezekben a kifinomult mongolokban valami másutt sehol nem lelhető befeléfordult kegyetlenségből fakadó melankólia.” S Ily- lyés megjegyzi: „Irigyli még azt a nem emberien szép, egy más univerzum zöngé- it hozó vérengző-vad nyelvünket, azt a hatalmas erejűt, azt a vitriolosat, azt az imába, bömbölésbe, zokogásba valót, azt a pokolból kitörőt, hogy mögöttük zengjen s villogjon örökké a pokol.” S hozzáteszi: „...a franciából, tudata ellenére egy tran- sylvain beszél. Egy sorstársunk.” Ismét Ciorant idézi - anyanyelvűnkről: „Elhallgatnám naphosszat, elbűvöl és megdermeszt, megejt a bájával, a borzalmasságával, nektárédes és ciánmérges valahány szavával, erre az agonizálás kívánalmaira ké
