Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)
Az Egy és az Egész- Vizet, vizet!- A gyermeket vidd... Szél támad. Forró, nehéz szagokkal. Felkavarodik a nádtetők üszke. Pereg tölcsér alakban az ég felé a korom. Itt maradj! Védekezz. Védekezz! Védd magad. Tűzre víz, lángra kő. Minden együtt énekel. S kacag! Hallod? Kinevet. Téged, ember. Pondró, föld kukaca. A nyár betemet. Oriáspipacsok a házak. Kinyílnak, s lángolva elfeketednek. Az idő, mint a szél, elérkezett. Oda ült melléd. A párna szélére, amikor a félrevert harang kongott. Itt kezdődött minden. Valahol itt, e tűz és pernye kavargásában, valahol itt, ahol a tetők recsegve leomoltak, ahol az elégett gerendák üszkös keresztként káromolták az Istent. Milyen távolra ér el az emlékezet? A fecskefarkú nyárból ez maradt: a tűz. A végtelen, az örök tűz. Az idő emlékezete. Néma kiáltás. Tüzek lángja. Füst. Még mindig füstöl, még mindig lángol. Akár a mindenség. 1/4 Felhők. Úszik az ég a semmiben. A gabonaasztag tövén tyúkok kárálnak, piros kakas hetvenkedik körülöttük. Taréja lángol. Estére megint megágyaz a gazda felesége... A villa nyele se volna neki elég. Csend. Zizeg a szalma. Hangok. Az almafa levelét meglebbenti a szél. „Még ne menj el...” Aztán: gyia, gyia, szép táltosom. Hajnalban szédeleg a kialvatlanságtól. Elmenni! Elmenni innen! Egy görcs az egész teste. Minden hajnalban elhatározza: Elmegyek! Learatunk és elmegyek. Majd a világosság józan érvei: leégett a szüle háza, fel kell építeni helyére az újat. Hát felépítjük! De aztán elmegyek. Jövőre...- Hé te! Megkukultál? - az apja hangját hallja. Nem, nem kukult meg, csak utálja a villanyelet, az aratást, a kévehordást, utálja az asztagot, a lovak izzadt szagát, a port, a hőséget, utálja ezt az egész tehén- lepényes nyomorúságot. Gazdástul, kocsistul, lovastul, mindenestül. Dühösen dobálja a kévéket, félig betemeti velük az apját. Minden kéve után visszacsendülnek a kimondatlan szavak: Elmegyek. Elmegyek. Aztán a gazda felesége: gyia, gyia... Izzik a sötétség. Egymást kergetik a csillagok. Aranyörvény. Hajnal. Harmattalan, füllesztő. Gyia, gyia... A kocsiról elfogytak a kévék. Hideg vizet iszik a kútnál. A gazda felesége mezítelen talpával köröket rajzol a porban. „Estére eljössz, ugye?!” Horkan az egyik ló. Megfordultak a kocsival. Mennek az új térésért.
