Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)
Gál Sándor Nehéz öröm hangjai emelkednek az ég felé: „Add meg a mi mindennapi kenyerünket, most és mindörökké...” Az aratás olyan, mint a dal, ritmusa van és melódiája is. A lépés, a kéz, a kar lendítése, a kasza pendülése, az elvágott rozsszálak pattanása, a ledőlő rend zizze- nése: látható, lekottázható ritmus, zene. Forró, perzselő, káprázatos lüktetés. S felette az égbolt: a legnagyobb hangversenyterem kupolája - láthatártól láthatárig ér. S benne az élet zeng. Hangok, színek ritmusa és ereje. A teremtés, a mindig változó, megújuló és elmúló természet tisztasága és nagyszerűsége. Felnyílt távolságok, indulások és érkezések. Almok, szerelmek. Kudarcok és beteljesülések. A pipacsok lángjai, a búzavirágok, szarkalábak kék lobogása. Minden szín, minden ritmus, minden szépség együtt. Ez! S benne az inat szakasztó munka, a csorgó veríték. Ez. Ez is. A munka gyötrelme. Düh és szitok. Imádság és káromkodás. Ez is. így együtt. Benne a nyárban. A nyár fenségében. A kaszanyélra fonódó kézben, a ziháló hörgők alagútjain, a kinyílt pórusokban, a szálló porban, a földben, az égben... Az aratás, akár a költészet: szép és gyötrelmes. Az akácfák alatt vízivásnyi szünet. A csecses cserépkorsó a nap felé emelkedik. Mély lélegzetvételek, lassú, hosszú kortyok. A korsóban a víz hűs, jóízű. A szomszédos dűlőkön, ameddig a szem ellát, fehér vászoningek, ezüstösen villogó kaszák, sorba rakott markok. S az égen a nap tűzgolyója. Új rendet vágnak. A kasza nyomán a föld, mintha óriási szőke sünné változna - gyarapodik a tarló. A távoli templomtorony karcsú rakétateste az égbe száll. A toronyóra mutatói a tizenkettes számon elfedik egymást. A harangozó meghúzza a középső harang kötelét. Dél van. Izzik a levegő. Az akácok sokujjú lombja kínlódva remeg. Bim-bam, bim-bam... A harang szavára elindulnak az ebédhordók. A közeli aratóknak gyalog, a távoliaknak lovas fogattal viszik az ebédet. A dűlőutak felett száll a por. Éhes böglyök és legyek serege röpköd a lovak körül. Forróság, lóhorkanások. Kiáltás csattan. Hőő... Szomjas madár suhanása. Mintha az idő érett volna kasza alá. Arat a világ, arat. Búzát, rozsot, embereket. A lovak remegő orrlikkal szimatolják a mindenséget. A kocsikról - „bő aratást kívánunk”-kal - lekerül az étel. Tálak, kanalak, üvegek. A tarló felett vércse remegteti a szárnyát, odébb egerészölyv vijjog. Az akácfák árnyékában készülődnek az ebédhez. Atizzadt vászoningek a napon, a tarlóra terítve. Kalap - fekete varjúként - az egyik fél kereszt tetején. Mozdul a kanál, lemerül az ételben. A pofacsontokon a rágóizmok megfe
