Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)
Gál Sándor Az udvaron fehér pelenkák jelezték a változást a két szilvafa közé kifeszített kötélen dideregve. A szüle ki-kinézett a pelenkák felé, olykor kiment, hogy összeszedje a szárazabbakat, vagy kiteregesse az éppen kimosottakat. Karácsonyra friss hó esett. A nádtetők roskadoztak a fehér teher alatt. Az éjszakai fagyban még a szél is moccanatlanná dermedt, s az ünnep reggelére végtelen csend borult a tájra, amelyben a varjak fekete árnyai hangtalanul libegtek. Az első harangkondításra pedig még a nap is kisütött. A kisharang bim-bamja mesz- szire szállt, le egészen a Dunáig, amelyet egymásra torlódott, összedermedt jégpáncél szorított a mélybe. Szállt a bim-bam, szállt a fehér mezők felett, amíg csak belé nem veszett egy másik harang kongásába. Bimm-bam, bimm-bam, felelgettek egymásnak a faluk, tornyok. Bim-bam, elérkezett karácsony ünnepe, megszületett a megváltó. Bim-bam, bim-bam. A kisharang nyelve ide-oda lengett, hívón, hívogatón. Gyertek, gyertek, vár Isten háza, gyertek, hívők, gyertek, imádkozzatok, örvendezzetek, megszületett a megváltó, Krisztus Urunk. Isten elküldte egyszülött fiát a bűnös világba, emberek, örvendezzetek. A kisharang hangja beszélt a fagyos, tiszta délelőtti csendben. S a nádtetők felitták a kisharang szavát. Talpon volt az egész falu. Ruhákat tisztítottak, csizmákat fényesítettek. Kemény vásznak suhogtak, alsószonyák, ingek. Ünnepi nadrágok, kabátok, mellények, prémkucsmák kerültek elé a ládák mélyéről. Olyan ruhák, amelyeket csak a karácsony, az újesztendő, a húsvét és a pünkösd lát, s még néha az esküvő, a keresztelő, a temetés. Olyan ruhák kerültek elő, amelyeket a parasztember az esküvőjén ölt magára először, s amelyben kiviszik a temetőbe. Ebből csak egy van, s úgy készült, hogy méltó legyen az első és az utolsó alkalomhoz is. Bim-bam, bim-bam... A kisharang üt még egyet és egy felet, azután elcsendesedik. A szüle dédunokája felett áll, s nézi, ahogy mozdulatlanul alszik a bölcsőben. Az előbb evett, s most elmerült valami távoli mélységbe, ahová a karácsonyi harang hívása sem ér el. Az ő számára még nem született meg a megváltó. Neki még az Isten semmit sem jelent; nincs se karácsony, se ünnep, se halál, se feltámadás. Alszik az utolsó harangütés után is, mélyen, elúszva az idő hullámverésében a mindenség ismeretlen tájai felé. Az apja az udvaron a havat takarítja, a tyúkoknak kis teret készít, ahová élelmet szórhatnak, búzát, szemes kukoricát. Csak ez a rettenetes hideg ne lenne. A gyermek még meg talál fázni, hiszen a templom nincs valami közel. Nem a Zsellérsor, nem a Sikándria kedvéért épült, de az is lehet, hogy amikor a helyét kijelölték, ezek az utcák még nem is léteztek. Talán a Csillagvár állt egyedül. Amiből viszont azóta nem maradt más, csak egy név. Csillagvár, vár és csillag nélkül. Lehet, hogy minden csak sokkal később épült, ahogy a falu népe szaporodott; ahogy az egyik oldalon emelkedtek a gazdagok, s ahogy a másik oldalon szaporodtak a szegények. Ekkor húzta meg a harangozó a középső harangot.
