Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Magyarország irodalmi névjegye? (Egy antológiás „névsorolvasás” melléfogásairól)
TALLÓZÓ Buda Ferenc, Nagy Gáspár sem nem élt, sem nem alkotott volna. De mintha nem lett volna olyan sziporkázó és öntörvényű zsenialitással megáldott világirodalmi rangú költőnk sem, mint Weöres Sándor (akitől a lemezen annyit sem olvashatunk: „tojáséj”). Ellenben a lemez II. kötete három költő („1 klasszikus, 1 modern, 1 kortárs”) verseit tartalmazza 15 európai nyelven: Petőfi Sándor, József Attila és Kukorelly Endre verseit... Mondhatnám, hogy „No comment”. S gondoljon mindenki, amit akar, de ez nem lenne tisztességes kritikusi eljárás. Ezért annyit csak leírok, hogy a lemez első kötetének öt kortársával szemben, de akár az általam említett hiányzóakkal szemben sem egészen korrekt egy effajta hármasság. Talán szerencsésebb lett volna inkább az első kötet öt kortársának számát Kukorellyvel hatra emelni, vagy netán még többre, hogy esetleg mások is szerepelhessenek. Még annak tudatában is meghökkentő ez a hármasság (vagy ezért még inkább?), hogy a harmadik kötet a Kukorelly által szerkesztett antológián alapul, néhány szerzővel kiegészítve. A 66 kortárs alkotót 22 európai nyelven bemutató III. kötet szerzőinek névsorát látva (Ottlik Géza, Határ Győző, Mándy Iván, Somlyó György, Mészöly Miklós, Erdély Miklós, Kertész Imre, Csoóri Sándor, Eörsi István, Konrád György, András Sándor, Kalász Márton, Bertók László, Ferdinandy György, Bodor Ádám, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Lengyel Péter, Balaskó Jenő, Tolnai Ottó, Tar Sándor, Végei László, Hajnóczy Péter, Nádas Péter, Várady Szabolcs, Dalos György, Oravecz Imre, Petri György, Szentjóby Tamás, Spiró György, Csapiár Vilmos, Nádasdy Ádám, Grendel Lajos, Rácz Péter, Komis Mihály, Marno János, Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa, Szilágyi Ákos, Vámos Miklós, Markó Béla, Tasnády Attila, Földényi F. László, Forgách András, Parti Nagy Lajos, Szőcs Géza, Ferencz Győző, Krasznahorkai László, Závada Pál, Forgács Zsuzsa, Garaczi László, Hekerle László, Németh Gábor, Láng Zsolt, Szijj Ferenc, Márton László, Háy János, Kemény István, Darvasi László, Borbély Szilárd, Lovas Ildikó, Tóth Krisztina, Erdős Virág, Térey János, Grecsó Krisztián, Varró Dániel) természetesen ismét csak dicséret illeti a kiadvány létrehozóit, amiatt legalábbis, hogy ilyen nagy számú kortárs költőt, írót, ha többnyire csak egy-egy szöveggel is, ha inkább csak figyelemkeltő jelleggel is, de kiajánl a külföldi irodalmak számára. Ugyanakkor ismét csak feltűnő, hogy kimaradtak a (némi leegyszerűsítéssel) nemzeti elkötelezettségű paradigmához sorolt szerzők (például Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Tornai József, Ágh István, Lászlóffy Aladár, Utassy József, Nagy Gáspár, Gál Sándor, Király László, Vári Fábián László, Ferenczes István), akiket, ha többnyire nem lírájuk egy-egy vonása alapján írnának le, akkor hamar kiderülhetne róluk, hogy mennyivel sokoldalúbb, színesebb is valójában a költészetük. (Csoóri Sándor és Kalász Márton szerepeltetése mintha csak azért lenne, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de érheti, sajnos.) Jelen vannak ugyanakkor azok az idehaza és külföldön sem igazán ismert (inkább a hatvanas-hetvenes években alkotó) neovantgárd szerzők, akik Kukorelly Endre többször előadott koncepciója szerint jelentős szerepet játszottak az ún. paradigmaváltás előkészítésében, miközben kimaradtak azok a szerzők is, akik rendre ki szoktak maradni a kortárs irodalomról folyó meghatározó diskurzusokból, csupán csak azért, mert nem mozogtak szinkronban (ahogy Szilágyi Zsófia fogalmazott a minap egy konferencián), vagy nem mindig mozognak szinkronban a posztmodern tendenciákkal és elméletekkel, a költők közül például Faludy György, Marsall László, Juhász Ferenc, Szepe
