Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (11) Magyar líra a két világháború között (tanulmány)
Grendel Lajos nális jelentősége volt. Szerepük azonban a magyar írásbeliség fenntartásában kétségkívül fontos, sőt nélkülözhetetlen volt. Problémát mindvégig (s nemcsak a két világháború között, hanem később is) a szerep és esztétikai minőség összemosása okozott, nevezetesen a szerep indokoltalan túlértékelése a minőségi szempontok rovására. Érdekes kérdéseket vethet föl a húszas években megjelenő s főleg Erdélyi József (1896-1978) nevéhez köthető újnépies líra vizsgálata is. Vajon az újnépiességet a történelmi traumák szülték-e, vagy pedig azoktól függetlenül egy teljesen érthető irodalmi válasz volt ez a nyugatosok egyéniségkultuszára és költői beszédmódjuk bizonyos fokú arisztokratizmusára? Erdélyi József Petőfi lírájában vélte megtalálni azt a forrást, amelyből a magyar költészet formanyelve megújítható. Hogy ez mennyire eleve kudarcra ítélt, sőt anakronisztikus elképzelés volt, s hogy Erdélyi lírájának Petőfiével összevetve nem sok líratörténeti jelentőségű hozadéka volt, ma már aligha lehet kétséges. Erdélyi József, bár életműve mára feledésbe merült, mégsem volt harmadosztályú költő. A húszas években a Nyugat is fölkarolta, hatása pedig, főként a harmincas-negyvenes évek népi-realista irodalmára egyáltalán nem nevezhető jelentéktelennek. Másfelől viszont az a körülmény, hogy mára, úgy tűnik, végleg kiesett az irodalmi emlékezetből, azt a véleményt látszik alátámasztani, hogy a századközép újnépies lírája fontos, de irodalomtörténeti távlatból nézve rövid életű epizódja volt irodalmunknak. Az újnépiességnél jóval több időtálló költeményt mutathat föl a harmincas évektől kezdve az az „egzisztenciális” líra, amely elsősorban Szabó Lőrinc és József Attila nevéhez köthető, de Kosztolányi Számadás-kötetéhez is és nyomukban a Nyugat harmadik nemzedékének néhány kiemelkedően tehetséges lírikusához. A harmincas évek a nyugatos líra klasszicizálódásának az évtizede is, olyan páratlan aranykora a magyar költészetnek, amelyben nemcsak Babits, Kosztolányi és Füst Milán jut el korábban meg nem hódított csúcsokra, hanem a náluk fiatalabb József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula is, s olyan sokat ígérő tehetségek pályája kezd kibontakozni, mint Radnóti Miklós, Jékely Zoltán és Weöres Sándor. Nekik és néhány más, nem kevésbé tehetséges költőtársuknak köszönhető, hogy az Ady-nemzedék líratörténeti fordulata visszafordíthatatlanná válik, s túléli a kommunista korszak pusztításait is. „...a húszas évek végére két szembeszökően markáns és egymástól határozottan elkülönböző jellegű versszemlélet válik hangsúlyossá, az elkövetkező poétikai értékrend meghatározójává: az Illyés-féle nép-nemzeti kötöttségű, pedagógiai célzatú, ábrázoló, lineárisan elbeszélő jellegű és az egyes ember létezési viszonyulásait elemző, a személyiség szabadságharcát vállaló, létbölcseleti ihletettségű, beszédmódjában dialogikus szerkesz- tettségü Szabó Lőrinc és nyomában József Attila pályáján.” - írja Kabdebó Lóránt.'0 JÓZSEF ATTILA (1905-1937) Rövid életében kevés elismerés jutott neki, halála után viszont a csak a legnagyobbaknak kijáró feltétlen hódolat. A kommunisták, akik azzal vádolták, hogy a fasiszták táborában keresi a helyét, s 1933-34 táján megszakítottak vele minden kapcsolatot, a halála után, egy rövid alkotói periódusát kiszakítva az életmű egészéből, kommunista ikont csináltak belőle. Azóta monográfiák és tanulmányok hosszú sora foglalkozik költészetével. Ezeknek köszönhetően is a József Attila-kép az idő múlásával gyakran változott. A
