Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1) (Dobos László és Talamon Alfonz regényéről)
Csanda Gábor nyeim s vágyaim vannak. Nem akarom megtanulni a gyűlöletet, a menekülés, a szökés biztatóbb, mint a gyűlölet. Én még csak magamért felelhetek. Én is győztes vagyok. Átszököm a határon túlra, Magyarországra, remélem, hogy a felszabadult- ság érzését ott nem kell hamuba írnom. (...) Otthon hivatalos levél vár. Munkára rendelnek. Reggel hatkor mindennap jelentkeznem kell az áttelepítési bizottság épülete előtt. Ez most a legfélelmetesebb hivatal, szobáit éjjel-nappal fűtik, a sötét bejáróban sohasem huny ki a fény. Hajnaltól hajnalig fázós embertestek dőlnek a falához, várnak, reménykednek. Kalapot emelnek, s mélyen meghajolnak mindenki előtt, akitől segítséget várhatnak. Az újságok ezt írják: »Lakosságcsere, egyezményes lakosságcsere...« Míg el nem kezdték, senki se hitte. Néhány napja kidobolták: »Aki akar, önként áttelepülhet Magyarországra.« Senki se jelentkezett. A harmincnyolc után ideszivárgott anyaországiak még negyvennégyben, a front elől menekülve távoztak. Aki vétkesnek érezte magát, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Fél évezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is. Ősrégi a nincstelenek földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld... Mi történt? Hiába lett volna a háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres marad? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa? A várakozás és a remény rárohad a földre. A remény döbbenet lesz, kétely, hitetlenség. Többször is dobolják: »...aki akar, önként mehet...« Más világba, más földre, ott földet is adnak... Senki sem jelentkezik. Végzéseket kézbesítenek. Kijelölik azokat, akiknek el kell menniük. A döntések ellen nincs apelláta, azaz mégis... Pénzen, sok pénzen meg lehet váltani a sorsot, a hosszú, nagy papíron áthúznak egy nevet, kettőt... sokat. Amennyit áthúznak, annyit hozzáírnak. Akinek nincs pénze, támaszthatja hajnaltól hajnalig a falat. Várhat. Várjon. Emelgesse a kalapját, hajlongjon, isten kegyelméből hátha megkönyörül rajta valaki.” (1967) TALAMON ALFONZ Az álomkereskedő utazásai (részlet) „Visszakívánkozom azokhoz a pillanatokhoz, amikor az égen zabolázatlan, pemyeszürke tüzokádó paripákon felhőfergeteg-lovagok vágtatnak kopját szegezve, öklelésre készen egymásnak, habzó, bő cseppekben hulló csatakjuk a földet áztatja, ádáz viadalukban foszladozva villannak párakönnyű sisakforgóik, hosszú,
