Irodalmi Szemle, 2006

2006/11 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1) (Dobos László és Talamon Alfonz regényéről)

Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1)

E szerepnek a (cseh)szlovákiai magyar irodalom csak elenyésző mértékben volt képes megfelelni, s a (cseh)szlovákiai magyar írók döntő többsége sem tudott megbirkózni a „hídverés” rá szabott feladatával.

Tarthatatlannak bizonyult a „szlovákiai magyar irodalom”-nak az a részrehajló pártolása, mely a minőség elsődlegességével szemben ennek az irodalomnak az identitásmegőrző szerepét helyezte előtérbe. Tarthatatlannak bizonyult az a szemlélet is, mely a kicsi, de a miénk felfogás alapján az irodalmi műalkotást nem elsősorban az értéke alapján vizsgálta. S bár a kritika rendszeresen fellépett a dilettantizmus és az igénytelenség ellen, nem sikerült megakadályozni a szlovákiai magyar irodalom valamiféle „kettős könyvelését” - Csehy Zoltán kifejezése a szlovákiai magyar irodalom kétféle megítélésére vonatkozik, arra, hogy ami Magyarországon vagy másutt nem jelent értéket, a szlovákiai magyar közegben még értékként jöhet számításba. Ez persze ennek az irodalomnak az adottságaiból is következett; a Hét című hetilap 1979-es vitája során Elszigeteltség vagy egyetemesség? című esszéjében Grendel Lajos azt írja, hogy a szlovákiai magyar irodalom kettős prés alatti nyomásnak van kitéve: „Egyrészt mint irodalom próbál létezni. Olyan tág és nyitott jelrendszerben próbálja kifejezni magát, hogy ne mint kuriózum helyezkedjék el a többi nemzeti és kisebbségi irodalom perifériáján, hanem hogy jelrendszere megfejthető legyen máshol is. Másrészt a maga sajátosságát keresi és próbálja bekódolni egy egyetemesebb jelrendszerbe.”

Szlovenszkói magyar irodalom (1935) című esszéjében Szvatkó Pál lényegre tapintóan emeli ki a minőség követelményének elsőbbségét, de megjegyzi, hogy az irodalom ennek a gyakorlatban mindig is nehezen tudott megfelelni. „A szlovenszkói magyar társadalom vezetőinek és illetékeseinek nagy része hosszú ideig azon a véleményen volt, hogy a kisebbségi sorsban, a magyar nyelv háttérbe szorulásának és elhalkulásának állapotában mindenki, aki magyarul ír, érték, istápolni kell, nem szabad leütni, nem szabad kritizálni. Minél több a magyar író, annál jobb a nemzetnek, annál pezsgőbb a kisebbségi élet, s a minőséget nem szabad túlzottan az előtérbe állítani, nehogy a magyar szó elkedvetlenedve elhalkuljon. E meny- nyiségi irodalmi elvvel szemben a minőségi elv hívei nagyon helyesen rámutattak arra, hogy a sok rossz és tökéletlen irodalmi alkotás ellenkező hatást ér el, mint a- mit terveztek vele: a közönség unatkozva elfordul a gizgaztól, és jobb híján más nyelvű, értékesebb könyvet vesz kezébe. Elvégre a cél nem az, hogy kétszáz vagy ötszáz író daloljon magyarul, s összesen kétszáz vagy ötszáz olvasó olvassa, hanem az, hogy két vagy öt író írjon, de úgy írjon, hogy húszezer vagy ötvenezer ember olvassa, lelkesedjen érte és rajta keresztül megszeresse a magyarságot. Nem az írók statisztikáját kell felállítani, hanem az olvasókét, s az utóbbit csak a jó minőségű író tudja a magasba szöktetni.”

Ugyanitt Szvatkó szól a regionális és az egyetemes (az ő szóhasználatával: unionista) felfogás valós ellentétéről, de a minőségnek a mennyiséggel szembeni győzelmét (az ő szavaival: „e nagy technikai vitát”) egyszer s mindenkorra eldön-