Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Duba Gyula: Parasztírónk a múlt századból (Sellyei József munkásságáról) (esszé)
Parasztírónk a múlt századból A történet ismert, a Sarlóról is csak annyit szólok, hogy Sellyeit azonnal meglátta és felkarolta. Olyan erőt - őserőt? - éreztek meg benne, amely segítette őket falujáró és „népmentő” programjukban. A parasztíró hiteles és mély faluazonossága és parasztöntudata, mely már első írásaiban megnyilvánult, éppen arról szólt, amit regösútjaikon maguk is kerestek. Sellyei-Miskovics Joskó származása sajátosan felvidéki, kétnyelvű - szlovák-magyar- katolikus család fia, a hlinkások később majd a szemére vetik, hogy Sellyei néven és magyarul ír. Tehát: „magyarón”! A megbélyegző vádra azzal válaszol, hogy nagyanyja Ürge-lány volt, vagyis magyar. Hogy apja az érsekújvári magyar gimnáziumba íratta, bizonyára a történelmi kultúra megtartó ereje, öröksége. De érdemes oda figyelni erre az intermezzóra, mert olyan (szlovák-magyar) familiáris együttélésre és sorsközösségre, a nemzeti-nyelvi kultúrák olyan természetű együttlétére utal, amely évszázadok során jellemzi a felső-magyarországi szellemiséget. S egyben érzékenyebb nyelvi fogékonyságot és létközösséget eredményez. De, mint látni fogjuk, történelmi változások során mélyebb s esetenként szinte abszurd drámák forrása lehet! Sellyei esetében ez a konfliktuslehetőség arra is rávilágít, hogy a vidéki magyar író a mindenkori nagypolitika árnyékában küszködve - sorsát fogalmazva - milyen nehézségeknek, buktatóknak alávetett! Ma „utókorként” érdemes Sellyei írásművészetét friss tekintettel szemrevételezni. Olyan sejtés, sőt felismerés értelmében, hogy írásai és feljegyzései a hiteles valóságlátás mellett ösztönös küldetéstudatról, elhivatottságérzésről és alkotói becsvágyról (is) tanúskodnak. Amikor apja „kiveszi” őt a gimnáziumból és hazamegy „parasztnak”, már feljegyzi, hogy „érzi írói elhivatottságát”. Bizonyára ösztöneiben inkább, ám már részben tudatosítva! Azért érzem ezt fontosnak, mert a korabeli kritika és a későbbi irodalomtörténet mindvégig szociális érzékenységét és baloldaliságát, népi állásfoglalását hangsúlyozza, művészi értékeit is ezek alapján minősíti. Talán egyedül Fábry Zoltán érez meg valamit igazi énjéből, amikor 1950 szeptemberében Lósorozás Gádoroson című müvéről így vélekedik: „Újra olvastam: óbort szürcsöltem, és most csettintve mondom: író volt a javából ez a vág- sellyei parasztfiú. író, kit érdemes feltámasztani...” Fábry olyan esztétikai gondolkodás és értékrend lehetőségét kínálja már akkor, s későbbi nagy tanulmányai - a Kevesebb verset - több költészeteitől az Antisematizmusig - olyan filozófiai és lélektani érzékenységet nyújtanak, mellyel azóta sem tudtunk maradéktalanul élni! Sellyei örökölt mesélési kényszere, a vele született elbeszélésvágy is írói vonás: kibeszéli élményeit. A testieket és lelkieket egyaránt. Persze, nem önmagával monologizálva vagy folytatva párbeszédet, hanem véleményt mond a világról, hogy hasson másokra és egyéniség legyen a lét természetének művészi kutatása és az emberi sorsok értelmezéséért folyó igyekezetben. Sokat olvas és szorgalmasan ír. Legtöbbször alighanem éjszaka, nappal nincs rá idő, egy munkájának a címe: Éjszaka írt novellák. Meg esős időben, s bizonyára a legtöbbet télen. Testi erejére, fizikai energiáira a parasztmunka tart számot, az íráshoz nagy lelki erőre lehetett
