Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Tóth László: Holan magyar recepciójához
Tóth László illetve, melyben feketelyukszerűen sűrűsödik össze a létező s a nem létező világ anyagi és transzcendentális valósága. E verseit főképpen a Bez názvu (Cím nélkül, 1963), a a Dvé jezera (Két tó, 1963), a Príbehy (Történetek, 1963), a Na postupu (Menetközben, 1964), a Trialog (Hármaskönyv, 1964), a Bolest (Fájdalom, 1965), a Na sotnách (Haldokolva, 1968), az Asklépiovi kohouta (Aszklépiosznak kakast, 1970) és a Nokturnál (1980) című kötetei fogják egybe. Vladimír Holan - talán a 19. századi romantikus, Karéi Hynek Mácha, illetve a 20. századi Vítézslav Nezval mellett-a magyarul legismertebb, s mindenképpen legtöbbet - mára már náluk is többet - fordított cseh költő, akinek versszemlélete, versgrammatikája első magyar nyelvű verseskötete, a Székely Magda fordította és Hosszú Ferenc válogatta, a reveláció erejével ható, 1972-es Szavak barlangja óta számos esetben és helyen kimutatható hatással volt a magyar versfelfogásra, versértelmezésre, s olyanképpen - ha talán nem is olyan mértékben - lett alkotó része a 20. századi magyar kultúrának, mint az epika területén Bohumil Hrabal vagy Milán Kundera. A magyar olvasóközönség viszonylag korán, nem sokkal Holan első sikereit követően, még a múlt század első felében találkozhatott a nevével; már szerepelt az Anton Straka-féle, 1936-os, irodalomtörténeti jelentőségű Cseh és szlovák költőkben (Horváth Béla fordításában). Innentől kezdve azonban viszonylag hosszú szünet következett, s a neve - Kovács Endre 1948-as, Magyarok-beli fordításai ellenére - furcsa mód hiányzik mindkét, 1950-es évekbeli cseh költészeti válogatásból (Cseh és szlovák költők antológiája, 1953 - szerkesztette: Hegedűs Zoltán és Kovács Endre; A modern cseh líra kincsesháza, 1959 — szerkesztette: Zádor András), s csupán az 1960-as évek derekától találjuk újból fordítóink nevét egy-egy versének magyarítása alatt (Somlyó Györgyét, Franyó Zoltánét, Zádor Andrásét, Garai Gáborét, Bede Annáét, Kalász Mártonét, illetve a csehszlovákiai magyar költők és műfordítók közül Gál Sándorét, Tóth Elemérét, Veres Jánosét, Németh Istvánét, valamint Fügedi Elekét és Kovác-Farsky Vilmosét), mindenekelőtt azonban Tőzsér Árpádét, aki már ekkor a legszorgalmasabb Holan-fordítónknak számít. S jóllehet az 1960-as évek végére Holannak már egy kisebb kötetre való verse napvilágot látott nyelvünkön különböző folyóiratainkban és alkalmi antológiáinkban, magyar recepciója és reprezentációja mindössze az 1970-es évektől vált hozzá: jelentőségéhez, súlyához méltóvá. Elsősorban Tőzsér Árpádnak köszönhetően, aki máig talán a legtöbbet tette a magyar Holanért: megismertetéséért és értelmezéséért, illetve Székely Magda rádöbbentő és mozgósító erejű, kötetnyi versfordításának érdemeként (Szavak barlangja, 1972). Tőzsér 1970-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemlében tette közzé azt a korszakos jelentőségű kisesszéjét (A homokóra nyakában), melyben a létezést az általánosba, illetve a személy és a személyes fölé emelő, mítoszképző közép-európai létköltészet hat kortárs kísérletére - Vladimír Holan, Milán Rúfus, Zbigniew Herbert, Vaskó Popa, valamint Nemes Nagy Ágnes
